Az álomlány - 2. fejezet

CHAT

 

 

 

 

Életemben először akartam úgy beszélgetni valakivel, hogy nem zúdítom rá egyből az összes gondomat-bajomat.

Normálisan akartam levelezni, lépésről lépésre, és ez a fiú épp ideálisnak tűnt erre a feladatra.

Talán a neve miatt is, ami meglepően normális volt. Jared. Szóval az igazi neve, és nem valami mostanában menő nicknév.

 

Jared9020: Szia, tetszik a neved!

Nighty. Ó, köszi, te vagy az első, aki ezt mondja.

Jared9020: Ez az igazi, vagy csak becenév?

Nighty: Hát igazából egyik sem. Senki nem hív így, csak én találtam ki. Nicknévnek pont megfelel.

Nighty: De téged igazából Jarednek hívnak, nemde?

Jared9020: Eltaláltad, viszont a sajátodat még mindig nem mondtad el…

Nighty: Hát, lehet, hogy nem is fogom.

Jared9020: Akkor majd várok…

 

Ezen mosolyognom kellett.

 

Nighty: Az igazi nevem Yasmine.

Jared9020: Yasmine…

Nighty: Hát, igen, de ez nem illik rám valami nagyon, ezért itt nem is azt használom.

Jared9020: Szerintem gyönyörű.

 

Az normális, hogy ebbe beleremegett a gyomrom? Még egy fiú sem használta rám a „gyönyörű” kifejezést, de még a nevemre sem.

 

Nighty: Köszönöm…

Jared9020: És melyik suliba jársz, Nighty?

Nem kerülte el a figyelmem, hogy Nightynak hívott, pedig tudta az igazit is.

A kérdése első feléről tudomást sem vettem. Mégsem árulhatom el egy idegennek, hogy hová járok iskolába, ha az már a nevemet is tudja. Ha tudná a sulimat, a közel sem hétköznapi nevemmel könnyen rájöhetne, ki vagyok.

 

Nighty: Honnan tudod, hogy járok-e még suliba?

Jared9020: Nem is tudom, fiatalnak tűnsz.

Nighty: És te azt honnan tudhatnád? Lehet, hogy nyolcvan is elmúltam már…

Jared9020: Ha valóban annyi lennél, akkor az unokáiddal kéne lenned, nem pedig velem beszélgetni egy ilyen oldalon.

Nighty: Éppenséggel lehet, hogy az unokáim már éppen alszanak, nem igaz?

 

Erre nem írt, én pedig, visszaolvasva az egészet, totál hülyének éreztem magam.

 

Nighty: Amúgy 17 vagyok. És te?

Jared9020: Hát nem nyolcvan…

 

A gúnyolódását elengedtem a fülem mellett.

 

Jared9020: Tizennyolc.

Nighty: És te hova jársz suliba?

Jared9020: Hát, eddig egy Phoenixi iskolába jártam, de most éppen költözőfélben vagyok, így az utolsó évemet már egy új helyen kezdem.

Nighty: Az klassz.

Jared9020: Bizony.

Nighty: Azért biztos hiányozni fognak a barátaid…

Jared9020: Hát igazából, nincs túl sok barátom.

Nighty: Ja, nekem sem.

Jared9020: Sokat vagy fent itt?

Nighty: Rengeteget. És te?

Jared9020: Keveset. Igazság szerint, hosszú idő után most vagyok fent először. Csak beszélgetni akarok, amit otthon nem tehetek meg…

Nighty: Ezt hogy érted?

Jared9020: Úgy, hogy egyedül élek. A szüleim meghaltak.

 

Együtt tudtam vele érezni, hogy vágyik valakire, akivel beszélgethet. Megértettem. És… sajnáltam, ahogyan magamat is.

 

Nighty. Igen, az enyémek is.

Jared9020: Tényleg? Úgy értem, sajnálom. Tudom, milyen szar lehet.

Nighty: Annál is rosszabb, hidd el. Én tehetek róla.

Jared9020: Miről?

Nighty: A halálukról. Miattam haltak meg…

Jared9020: El akarod mesélni?

 

És elmeséltem. Mindent. Azt, hogy hogy történt, és hogyan érzek, hogy miként élem meg ezt az egészet, és hogy magamat hibáztatom érte. Azelőtt senkinek nem mondtam el az egészet úgy, hogy érdekelte is volna. De ő meghallgatott, és ez igazán jól esett.

 

Nighty: Elveszítettem őket, és az egészről én tehetek. Megöltem azt a három embert, akik a legfontosabbak voltak nekem, és muszáj ezzel a tudattal tovább élnem. Ez az, amit nem kívánok senkinek, ez a mérhetetlen bűntudat. Gyilkos vagyok.

Jared9020: Ugyan…

Nighty: De, igaz. Én tettem. És ha utánuk halnék, az az igazság, hogy nem hiányoznék senkinek.

Jared9020: Ez nem igaz.

Nighty: Ugyan, honnan tudhatnád? Nem is ismersz.

Jared9020: Igaz, de már itt beszélgetünk három órája, és én elképzelni sem tudom, hogy lehet téged nem szeretni. Őszinte vagy és aranyos, érett és… mindenért magadat vádolod, szóval önzetlen is. És én jó emberismerő vagyok.

 

Bár ő nem láthatta, ott, a szobám sötétjében, elpirultam.

A számítógépem gyér fényében senki sem láthatta, és amúgy is egyedül voltam a szobába, de mégis megtörtént.

Ilyen kedveset még soha senki nem mondott nekem.

 

Nighty: Ez… nagyon kedves tőled. Köszönöm.

Jared9020: Nem kedveskedni akartam, Yasmine, én így látom a dolgot. Igazából. És nem jólelkűségből.

 

Szinte láttam magam előtt, ahogy ezt kimondja, bele a szemembe, holott még azt sem tudtam, hogy néz ki.

Ránéztem a monitor alsó jobb sarkára. Az óra hajnali fél egyet mutatott.

 

Hirtelen eszembe jutott egy kérdés.

 

Nighty: Jared, beszéltél már itt egy Álomlány nevű csajjal? Csak mert azt mondják, totál hülye…

Jared9020: Nem, nem emlékszek a nevére. Miért hülye?

Nighty: Mindegy. Én sem tudom…

 

Nem is tudom, miért tettem fel neki ezt a kérdést, talán úgy éreztem, hogyha még az álmaimról is tudna, az kiszolgáltatottá tenne engem. Mivel úgy éreztem, Jared ismer engem. Hisz kiöntöttem neki a lelkemet, elmondtam, hogy haltak meg anyuék…

Annyi mindent elmondtam neki, amit még soha senkinek.

Ebben a pár órácskában többet mondtam, mint az elmúlt hónapban összesen – pedig valójában ki sem nyitottam a számat.

 

Nighty: Nem vagy még álmos? Nem akarom, hogy miattam ne tudj aludni…

Jared9020: Szívesen beszélgetek veled. Nem akarok aludni.

Nighty: Hát jólvan.

Jared9020: Újabb kérdés?

Nighty: Jöhet.

Jared9020: Nem akarom, hogy azt hidd, perverz vagyok, vagy ilyesmi, csak érdekelne... persze, nem mintha valamit is számítana, nekem aztán tökmindegy….

Nighty: Jared!

Jared9020: Mi az?

Nighty: Mondd már!

Jared9020: Oké, szóval… hogy nézel ki, Yasmine?

 

Hogy hogy nézek ki? Betegen. Sápadtan. Idiótán.

 

Nighty: Hát, sápadt bőr, sötétgesztenye színű, egyenes haj, világoskék szemek… mire vagy még kíváncsi?

Jared9020: Ennyi elég, csak kíváncsi voltam. Ha netán egyszer találkoznánk, el tudjam-e dönteni, te vagy-e az. Csak mert, ha így lenne, nem sétálhatok el melletted.

A szívem gyorsabban kezdte döngetni a mellkasomat. Találkozni akartam Jareddel.

 

Nighty: Az jó lenne. De Phoenix nagyon messze van innen, és én nem hiszem, hogy…

Jared9020: Persze, oké. Értem.

 

Nem tudtam, erre mit kéne írnom. Ő nem tudhatta, hol élek, de én tudtam, hogy ő hol lakik. Bár mondta, hogy épp költözködik, ilyen messze képtelenség, hogy eljönne.

 

Nighty: Mit szólnál egy kis kérdezz-felelekhez?

Jared9020: Én benne vagyok.

Nighty: Mi a kedvenc színed?

Jared9020: A vörös, a fekete és ne nevess ki… a pink.

 

De persze kinevettem. Kuncogtam, miközben azon gondolkodtam, ő milyen arcot vághat a számítógépe előtt.

Aztán elkezdtem máson is gondolkozni… hogy milyen illata lehet, milyen lehet a szobája, és hogy nézhet ki…

 

Nighty: Szóval a pink…

Jared9020: Hé, megállapodtunk! Régebben volt egy ősöreg kocsim, amit ökörségből befújtam pinkre, aztán végül is megtetszett. Kár, hogy már nincs meg.

Nighty. Miért, hol van?

Jared9020: Az ócskavasak között, az egyik telepen.

Nighty: Ó. Értem.

 

Könnyű volt Jareddel beszélgetni, és meglepően jó is. Boldogság öntött el, mikor a sorait olvastam, és epekedve bámultam a monitort az újabb nekem írt szavaiért.

 

Nighty: Következő kérdés: kedvenc együttes vagy énekes?

Jared9020: A Fall Out Boy, de amúgy mindent meghallgatok. És a tied?

Nighty: Within Temptation, és a dobhártyaszaggató rock-számok.

Jared9020: Ejha.

Nighty: Igen… a hangos zene… sokszor segít.

Jared9020: Igen, volt már benne részem.

Nighty: Kedvenc filmed?

Jared9020: Oké, ez is elég lányosan fog hangzani, de az Alkonyat filmek a kedvenceim.

 

Ezen is meglepődtem, de nagyon meg is örültem. Imádtam a vámpírsztorit és Robert Pattinsont is.

 

Nighty: Nemár… nekem is azok a kedvenceim!

Jared9020: Úgy látszik, eléggé hasonlítunk egymásra, Nighty.

 

Mosolyogtam. Bizony, igaza volt.

 

Nighty: Kedvenc kajád?

Jared9020: Pizza.

Nighty: Hamburger.

Jared9020: Kedvenc könyved?

Nighty: Leginkább a fantasyk…

Jared9020: Dettó.

Jared9020: Jöhetnek kicsit személyesebb kérdések is?

Nighty: Nem tudom, mire gondolsz, ha nem túl… személyes, akkor válaszolok. Rajta!

Jared9020: Első csók?

 

Nighty: Tizennégy évesen, egy Jim nevű fiúval. És a tiéd?

Jared9020: Igazából, már nem is emlékszem rá.

 

Ezen nevetnem kellett. Persze, ő már annyi lánnyal volt, hogy itt-ott kiesik egyik-másik.

 

Nighty: Jó de mégis, körülbelül mikor történt?

Jared9020: Az első? Nos, valamikor négy éves koromban…

 

Megint csak nevettem rajta. Küldtem neki egy mosolygós fejet, és ő is küldött nekem.

 

Nighty: Jared, későre jár, azt hiszem, hagynom kéne téged aludni.

Jared9020: Ezt most úgy mondtad, mintha te nem aludnál…

Nighty: Mert én nem is.

Jared9020: Ezt meg hogy érted?

 

Minek titkolózni? Már úgy is mindent tud…

Vagy lelép, vagy hülyének néz, de valamiért… abban bíztam, hogy megért. Úgy éreztem, ő más, olyan, aki hinne nekem, és nem zavarná. Akit nem érdekelne a képességem, csak én.

 

Nighty: Úgy, hogy én nem tudok aludni.

Jared9020: Nem tudsz aludni?

Nighty: Úgy értem… amint elalszok, én…ez most hihetetlenül fog hangzani, de… én látom mások halálát.

 

Pár percig nem írt vissza, gondolom, meg kellett emésztenie mindezt.

A szemeim rátapadtak a monitorra, ahogy vártam a reakcióját.

 

Jared9020: Úristen, Nighty… ezért, ugye? Ezért ez a neved. Éjszaka…

Nighty: Igen. Tehát hiszel nekem? Nem nézel hülyének?

Jared9020: Dehogyis. Elhiszem, amit mondasz nekem.

Hülyeség, de úgy érzem, már régóta ismerlek, és hogy… nem tudnál nekem hazudni. Bízom benned.

Nighty: Én is így érzek… és Jared, emlékszel, mit mondtam Álomlányról? Ő is én vagyok.

Jared9020: Álomlány, ez a neved is tetszik. Te nagyon különleges lány vagy, remélem, tudod.

Nighty: Ó, hidd el, tudom.

Jared9020: És szerintem ez tök jó. De azért, borzalmas lehet, látni ahogy…

Nighty: Tényleg az. Nehéz, de nem tehetek semmit.

Jared9020: Hát, Álomlány, remélem még beszélünk.

Nighty: Én itt leszek.

Jared9020: Hát én is. Az tuti.

Nighty: Akkor jó éjt, Jared. Álmodj szépeket!

 

Ezt az utolsó két szót viccnek szántam, és tudtam, hogy érteni fogja.

 

Jared9020: Te pedig… hát… ne álmodj semmit.

Nighty: Remélem, úgy lesz. Szia.

Jared9020: Szia, Nighty.

 

És kikapcsoltam a gépet.

Az álomlány - 1. fejezet

Előszó

 

 

 

 

- Nighty, ne csináld! – könyörgő szemekkel a kezem után kapott, erős vasöklei közé szorítva ezzel gyenge kis markomat.

-          Engedj! – kiabáltam rá remegő hangon, de rám se hederített. Kemény mellkasához szorított, ismerős illatával telt meg a fejem összes része, beborította az agyamat, mint egy köd, körülölelt mindent.

Maradni akartam, semmire nem vágytam jobban, mint hogy a karjai között tarthasson örökre, de nem lehetett. Küldetésem volt.

-          Engedj… - keményre szorított markommal ütlegelni kezdtem mellizmait, de ő meg sem érezte. – Mennem kell!

-          Nem mehetsz oda, megértetted? Nem engedem! – fogta le a kezeimet.

-          Ez nem a te döntésed, Jared. Kérlek… el kell eresztened, mielőtt túl késő lenne.

-          Hogy kérheted ezt tőlem? – suttogta fájdalmasan. Tudta, hogyha most elmegyek, soha többé nem lát újra. És én is tudtam, hogy ez mennyire fáj neki. Majdnem annyira, mint amennyire én féltem abban a pillanatban.

Féltem a haláltól, noha magával a ténnyel mindig is szoros kapcsolatban éltem. Életem legnagyobb részét a halál utáni sóvárgás töltötte ki már egészen fiatal korom óta.

És most mégis rettegtem az örök sötétségtől, mert életemben először volt kiért élnem.

Féltem, hogy elveszítem Jaredet, és attól is, hogy milyen lesz neki nélkülem. Igazából, annyira nem akartam, hogy nélkülem létezzen, emennyire én sem bírtam volna az ő hiányával a szívemben tovább élni.

Ó, te már amúgy sem élsz sokáig, kislány! – szólalt meg bennem egy hang, amely rámutatott a valóságra. És szó mi szó, igaza volt. Épp a kivégzésem helyszíne volt az, ahová Jared annyira nem akart elengedni.

 

 

 

1. fejezet – Emlékek

 

 

Huszonhét perc… huszonnyolc perc… - számoltam magamban.

Új kísérletem, a mennyi-ideig-bírok-szótlanul-és-mozdulatlanul-ücsörögni-a-tükör-előtt, azt hiszem, végstádiumához érkezett.

Bírtam volna sokkal, de sokkal tovább is, csakhogy pisilnem kellett.

Felkászálódtam a szobám kemény parkettájáról, és magam is meglepődtem, mennyire belesajdult a gerincem ebbe az eszement játékba.

-          Aú – nyögtem fel, amikor teljesen kiegyenesedtem. Az izületeim csak úgy ropogtak a hátamban.

 

Miután elvégeztem halaszthatatlan folyóügyeimet, visszaültem a tükröm elé, majd megint szótlanul, a fájdalmas emlékekkel a fejemben bámulni kezdtem a heget a bal halántékomon.

 

A nagy, családi autónkban ülünk. Apa vezet, mellette anyu ül, az anyósülésen.  Az öcsém, Mark egész úton az agyamra megy, folyton elismétli, amit én mondok, utánozva magas hangomat. Annyira szánalmas – gondolom magamban, közben meg majd szétpattannak az idegeim. De ő csak nem hagy békén.

- Yasmine szomorú, mert az ő kis Jimje szakított vele… juj, most mi lesz? – dúdolta már csaknem századszorra azzal a kisfiús, direkt elvékonyított hangján.

Az arcom már szó szerint lángolt – láttam a visszapillantó tükörből.

-          Mark, ez nem rád tartozik! Hagyd békén a nővéredet! – fordul hátra anya, hogy próbáljon védeni az öcsém gyerekes piszkálódásától.

-          De hát… - Mark teljesen felháborodik, majd felém fordul. – Na mi az, elvitte a cica a nyelved?Anyának kell megvédenie? – provokál tovább suttogva, hogy apuék elöl ne hallják meg.

Érzem, ahogy nálam is elszakad a cérna. Üvölteni kezdek.

-          Te kis patkány, dugulj el! Fogalmad sincs róla, miket beszélsz, és ha nem fogod be most rögtön a szádat, esküszöm, kitöröm azt a vézna kis nyakadat! – sikítom az arcába, mire elerednek a könnyei.

-          Ah – fújom ki a levegőt. Mindig ezt csinálja. Hát így haragudjon rá az ember! Mark mindig eléri, hogy mindenkit az ujja köré csavarjon, és ehhez csak el kell pityeregnie magát. A dühömet mintha elfújták volna, de azért sem adom meg neki az örömét. Nem szólok semmit, csak visszahelyezkedem, és kifelé bámulok az ablakon.

-          Jaj, szívem… - vigasztalja anyu, apu meg hátrakapja a fejét, hogy mi folyik itt hátul.

Bár ne tette volna!

-          Ted! – üvölti anyám, mire apu visszakapja a fejét, de már túl késő.

Pár méterre előttünk egy őz fut át az úton, apu pedig rögtön elrántja a kormányt.

A kocsi letér az útról, mi mind sikítunk, megrémülünk. Az autó felborul, valami éleset érzek a fejembe fúródni, majd elnyel a sötétség.

 

Mostanra megtanultam kezelni ezeket az emlékeket, még ha hirtelen törnek is fel. Nem sikítok fel, nem sírok már órákig. Egyszerűen nincs már több könnyem. Kifogyott mind pár éve, mikor ez az egész történt.

Folyton arra gondoltam, hogy miért én. Mostanra inkább azt kérdezem: miért ők?

Miért ők haltak meg, mikor én voltam a hibás?

Annyival könnyebb lenne holtan! Nem fájna semmi! Nem kísértenének az emlékek, nem kínoznának örökké az álmok.

Az álmok, amiket azóta kezdtem el álmodni, miután elveszítettem a családomat.

Eleinte rólunk szóltak, arról a délelőttről.

Pár éve ez megváltozott. Hasonló családok hasonló haláleseteit kezdtem el látni és átélni álmomban, és kénytelen voltam minden reggel felkelni félholtan az ijedtségtől, a saját verejtékemben úszva.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tehettem semmit. Eleinte megoldottam a dolgot virrasztással, és ez ment is, úgy két napig. Féltem álomra hajtani a fejem, rettegtem a szemem előtt lepergő képektől, a tömérdek vértől, az üveges, merev, halott tekintetektől.

És nem szólhattam róla senkinek. Bolondnak hinnének.

No nem mintha annyian akadtak volna, akik meghallgatnak. Az egyetlen személy, aki még maradt nekem a családomból, az a nagymamám volt. De vele sem volt mindig felhőtlen a viszonyom. Átlagosan csak pár szót szóltunk egymáshoz reggelinél, meg amikor hazaértem a suliból. Ő megkérdezte, hogy aludtam, meg hogy telt a napom, én meg azt feleltem, hogy jól.

Ja meg ott volt az én egyetlen barátnőm, Kathy. Vele mindent megbeszélhettem, épp hogy csak azt az átlagon felüli képességemet nem, amivel megjósolom mások halálát.

 

Szóval így visszaemlékezve sokszor eltöprengek rajta, hogy mit ér az életem. Talán annyi a hasznom, hogy az iskolánkban van kin röhögniük.

Elvégre a magába forduló, bamba, feketeruhás lány elég okot adhat a pusmogásra meg a cikizésre.

Próbáltam sorolni az érveket, hogy miért is kéne nekem tovább élnem, de a gondolataim csöndesen maradtak. Még azzal az átlag dumával sem érvelhettem, hogy „valakinek szüksége van rám”. Mert nem volt. Mindenki meg volt nélkülem, még Kathy is, úgy ahogy. Nagyiról nem is beszélve. Vajon észrevenné, ha egyszer csak nem mennék le reggelizni?

 

Azon kaptam magam, hogy már nem is számolom a perceket. Mennyinél jártatok? Ötven, ötvenöt, vagy több?

Térdeimet ölelő kezeim remegtek, ami a lábaimat, és a rajtuk nyugvó fejemet is megmozgatta. Nem tudtam leállítani, így csak meredtem tovább a tükörképemre, és más dolog híján elkezdtem elemezgetni magamon a hibákat, és azt a kevés jó dolgot, ami esetleg akadt.

 

Először is, a bőröm túl fehér volt, jobban hasonlított valami vékony, könnyen átszakítható hártyára, és ez, a nagyon vékony és lágy alkatommal együtt törékennyé tette a testemet. Bárki észrevehette. Olyan voltam, mint egy porcelánbaba.

A szemeim égszínkéken világítottak, engem mindig a jégre emlékeztettek. Talán a tömérdek fájdalom miatt, ami elvette a fényüket. Az előtt a szemeim is mintha sokkal szebbek lettek volna…

A hajam sötét volt, gesztenyeszínű, enyhén vöröses, és szögegyenes, bármit is csináltam vele.

Az orrom vékony volt, jobban illett volna egy szoborra, mint az én arcom közepére.

A szám cseresznyepiros volt, pedig nem szoktam rúzsozni, és vékony. Az alsó és felső centire megfelelt egymásnak, így elég szimmetrikus volt. Akár szépnek is mondható, bár nekem sosem tetszett igazán, hogy ennyire vékony.

Az arcom hosszúkás volt, és sötétbarna, magasra ívelt szemöldököm mintha még hosszabbnak tüntette volna fel. Mindkét szemem alatt sötét karikák húzódtak, és egyszerűen nem akartak eltűnni onnét. A sok virrasztásnak, ím, meglett az eredménye. Az arcom mindkét oldalán pirospozsgás kis foltok éktelenkedtek, amik nagyon nem hozták szinkronba a világos szememet és a sötétgesztenye hajamat.

No és a hegem… az én el nem múló sebhelyem, ami csak akkor látszott, ha felkötöttem a hajam. Örök emlékeztetőm arra, hogy ez az egész szörnyűség az én hibám volt.

Az arcom… különleges volt. Más jelzőt nem találtam rá, és azt hiszem, ez a jellemzés még illett is rám. Különleges. Úgy, mint kitaszított, különc, kacsa a hattyúk között…

 

-          Yasmine, édesem – nyitott be nagymama az ajtón – bármennyiszer mondhattam neki, soha nem kopogott -. Mikor meglátott engem megint a földön kuporogva, a szemében sajnálatot véltem megvillanni. Hát persze, sajnált engem, a kis árvát, aki még mindig nem heverte ki a kisöccse és a szülei elvesztését. Nagyi nem sokat teketóriázott érzelmekkel, mindig is kemény nő volt, így most is kinyögte, mit akar. – Kész a vacsora – majd rám csukta az ajtót.

Egy ideig még néztem a hűlt helyét. Még azt sem tudtam biztosan, hogy tényleg itt járt-e, vagy csak nagy magányomban találok ki ilyeneket. De a halkuló léptek megerősítettek abban, hogy legalább az elmém még ép, ha másom már nem is igazán.

 

A kopogásról – vagyis annak hiányáról, hirtelen apu jutott eszembe.

 

Az ágyon feküdtünk, én és Jim, ő felettem, és éppen csókolóztunk. A zenét az egekig hangosítottam, így azt se hallhatták, mikor Jim az ablakomon keresztül bemászott a szobámba.

Annyira helyes volt, de ugyanakkor nagyon önfejű is.

Mondtam neki, hogy ne csinálja, lebukhatunk, inkább maradjon otthon, és majd holnap a suliban.... De nem hallgatott rám. Bemászott, és épp, mikor a pólóját ügyeskedte le magáról, benyitott apu.

Aznap este komoly beszélgetést folytattunk le a szüleimmel, a fiú-lány kapcsolatról. Az volt életem legkellemetlenebb estéje, azt hiszem.

 

Nagyot lélegeztem, hogy újra a jelenben érezhessem magam, és elindultam vacsorázni, hogy utána újult erővel vethessem be magam az emlékeim közé, amik örökre megmaradnak nekem.

 

-          Mi van vacsira? – erőltettem egy kis életet a hangomba, és leültem az asztalhoz a szokásos helyemre.

-          Fokhagymás csirke. Azt szereted, igaz? – kérdezte nagyi, miközben ő is letelepedett mellém.

-          Ühüm – válaszoltam.

Még szerencse, hogy Carol nagymama sem volt nagybeszédű teremtés, így csendben ehettünk. Nem is vágytam a beszédre. A beszéd nem tartozott a kedvenc dolgaim közé, sőt, mindig kiszolgáltatottnak éreztem magam tőle. Nem szerettem az emlékeimről beszélni, vagy az érzéseimről. Azok magánügyek voltak nekem, nem adtam ki őket senkinek. És jobb is volt nekem csendben, magamban.

 

Próbáltam elnyújtani az evést, minden egyes falatot jól megrágtam, minden falat után ittam, hogy minél később kelljen felmennem aludni. Még így két év után is féltem álomra hajtani a fejem.

Nagymama néhányszor felém tekintgetett, de amikor látta, hogy felemelem a fejemet, rögtön elkapta a pillantását rólam. Tudtam, hogy aggódik értem, de mégsem szólt egy szót sem.

-          Öhm, elmosogatok, jó? – pattantam fel a székemről, még mielőtt alkalma lett volna meggondolni magát.

-          Köszönöm kincsem, az jó lenne, elálmosodtam – kortyolt a vízéből.

-          Akkor menj csak, elpakolok – egymásra pakoltam a tányérokat és az evőeszközöket, majd kimasíroztam a mosogatóhoz.

 

Hallottam, ahogy a nagyi felbotorkál a lépcsőn, és magára csukja az ajtót.

Sóhajtottam és lerogytam az egyik székre.

 

Sokszor gondolkoztam, hogy milyen lenne egyedül lakni. A tizennyolcadik születésnapomig már csak négy hónap volt hátra, és én tényleg akartam egy saját lakást. Még a pénzem is megvolna rá. Csak hát itt volt a nagyi… Biztos voltam benne, hogy meglenne nélkülem, hiszen azelőtt is mindig egyedül élt. Nagyapa már tizenöt éve meghalt, és mi sem látogattuk túl gyakran.

De azért mégis. Elég öreg volt már, és egyedül hagyni ebben a nagy házban… nem is tudom, jó ötlet volna-e.

 

Ha elmennék innen, és kibérelnék egy kis lakást, egyedül lehetnék. Nem kéne mindig attól tartanom, hogy észre veszi-e az esti sírdogálásaimat, vagy esetleg rájön-e a titkomra.

Nem akartam diliházba kerülni és állandóan begyógyszerezve lenni. Nem akartam, hogy bárki is tudjon a képességemről. Én csak átlagos lány akartam lenni, mint azelőtt. Pasizni, bulikba járni… élni. Úgy igazán.

 

Kár álmodozni. Felnéztem a faliórára, negyed tizet mutatott.

Nekiláttam a mosogatásnak, és közben minden erőmmel a nagy semmire koncentráltam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam látni, hallani vagy bármit is érzékelni. Be akartam esni egy sötét lyukba, és ott maradni az idők végezetéig.

 

**

 

Bekapcsoltam a számítógépemet, és a fejembe nyomtam az óriási, sztereo fejhallgatómat. A hangos rock csak úgy üvöltött a fejembe, úgy, hogy éreztem, menten szétszakad a dobhártyám. Ez jó volt, segített.

Felmentem a szokásos chat oldalra, ahová szoktam, és beírtam a felhasználónevemet: Nighty.

Azért választottam ezt a nicket, mert ez valamelyest tükrözte az életemet. Éjszaka éltem, igazából. Éjszaka láttam azokat a förtelmes halálképeket.

Azelőtt Álomlány voltam, de ez a név túlságosan vonzotta az oldalon található perverzeket, ezért változtattam.

A Nighty inkább kíváncsivá tette az embereket. Ugyan miért adna magának valaki az éjszakáról nevet?

Azzal, hogy ezért sokan rám írtak, elértem a célomat.

 

Nem tettem fel magamról képet, se semmilyen információt, aminek a segítségével netán rájönnének, ki vagyok.

És ezt azért nem tettem, meg, mert itt, névtelenül-arctalanul, kiadtam magamról mindent.

Elmondtam, hogy miről szoktam álmodni, és azt is, hogy mi történt a családommal. Ez könnyű volt, és jól esett.

Ha csak rám írt valaki: szia, én egyből rázúdítottam az egész életemet.

A legtöbben egyből kiléptek a beszélgetésből, de valaki szánt rá időt, és lebolondozott, vagy még durvább.

Nem érdekelt, elmondtam, és csak ez számított. Nos, igazából semmit nem értem el vele, de valahogy mégis segített rajtam.

 

Ezen a monoton, esős, unalmas napon kattintott rám Ő először.

Mostani verseim 2.

A zápor elmossa hulló könnyeid,
Nem látszik a bánatod, senki nem segít.
Rohanó világban, rohanó érzelmekkel,
Mit gondolsz, jó lenne a mennyben?

A halál begyógyítaná a sebeid,
A fényesség elnyomná érzelmeid.
Szikrázó jóságban, szikrázó lélekkel,
Mit gondolsz, jó lenne a mennyben?

--

Minden embernek két arca van,
Amit másoknak, s amit magának mutat.
De ha valaki igazán szerencsés,
Megtalálja azt az embert,
kinek megmutathatja lelke mindkét felét.

--

Ne menj még!

Édes ajkadat csókolom,
Érzem szerelmedet minden percben,
Ó, de ha kialusznak a lángok
Meghalok, ha nem vagy mellettem.
Halálos, mély csendben
A te neved mormolom,
Ó, de ha elveszik szerelmed,
Én abban lelem halálom.
Szemed kékje oly ragyogó,
Min fénypont a messzeségben.
Ó, ne vesszen mosolyod,
Kérlek, maradj örökre velem!
Hadd érezzem még csókodat,
Hadd öleljelek még egy keveset
Ó, ne jöjj még, alkony,
Ne vedd el tőlem a kedvesem!

--

Történet a halandó lányról,
És a hősszerelmes vámpírról.
Történet a tiltott almáról,
És a vámpírok halhatatlanságáról…
Történet, melyben egy lány
Megtalálja tökéletes párját,
Aki a vérére szomjazva lesi minden álmát.

Történet egy véget nem érő csatáról,
A Volturiról, a halálról.
Történet az átváltozásról,
És a várva várt babáról…
Történet a hallucinációkról,
Edward édes hangjáról,
Mellyel óvva inti Bellát a haláltól.

--

Elveszve a múltban

Elvesztem én is, mint minden más,
A jövő számomra ábránd, semmi más.
A múltban rekedve, egy régi életben,
Fájdalmas szívvel, lelkek közt merengve.

--

Vámpírnaplókos:

Damont, kit vágya űz,
Nem tartja fel se jég, se tűz.
Vágya egy nő, ki a múltban maradt,
De az nem érez se szerelmet, se fájdalmat.



hát ennyi lett volna, majd hozom a következő adagot is... :)

Mostani verseim 1.

A barna hajú lány

ezt a barátnőmmel együtt írtuk, és az iskolai kimittudon adtuk elő...



Élt egyszer egy barna hajú lány,
A barna hajú lány a szerelemre várt.
A szerelemre várt álmában és éberen,
De az nem jött, s a lány szíve hasadt meg.

Bánatában csak magára számíthatott,
Senki nem volt, kinek panaszkodhatott.
Sírt mindig, álmában és éberen,
Gyorsan teltek a napok, s lassan az évek.

Szülei sem éltek már,
Mert az idő vészesen járt.
Szeretet nem kapott senkitől,
Így a lelke feledésbe merült.

Ám egy nap, mikor senki nem várta,
Betoppant hozzá oly régi álma.
Egy férfi, kit várt álmában és éberen,
Úgy érezte, a mennyben van éppen.

Élt egyszer egy barna hajú lány,
A barna hajú lány békére talált.
Békére, mi megadatott neki,
S a szerelemre, mi a mennybe repíti.

--

Ha felszínes vagy és üres,
Ha csak a nagy semmiből áll az életed,
Remélj!
Bízz, hogy jön majd egy érzés, egy vágy,
Ami kitárja mások előtt a szíved kapuját.
Küzdj!
Ne hagyd, hogy a lelked meghaljon,
És a vágyad feledésbe merülve határt szabjon.

--



Álmaidban egyszer láttál egy herceget,
S a herceg a hercegnő helyett beléd szeretett.
Feledni a vágyait sosem akarta,
A szíved szavát, ha akarta, bármikor hallhatta.
Édes dobogást, egy lágy dallamot,
Szerelmes szíved ritmusa csak járta és járta a táncot.
És ő fülelt, mert imádta,
Szívedre hajtotta fejét, és csókot lopott utána.

--

Két kézzel kapaszkodok
Egy érzésbe,
Melyről nem tudom,
Hogy segít e.
Segít e leküzdeni
Lelkem démonait,
Melyek két kézzel
A szívemet tépik.

--


Életem részei úgy hullanak alá,
Mint elgurult igazgyöngyök
A háborgó tengernek jéghideg habján.
Emlékek vesznek el, érzések törnek szét,
Feledésbe merült vágyaim a testem tépik szét.

--

Álmomban találkoztam egy angyallal,
Mint tiéd, olyan volt édes aranyhaja.
Mosolygott és várt rám,
És tudtam: szeretni fogom Őt egy életen át.

Az álomnak vége lett,
S én keserű könnyek között felébredtem.
Remegtem és vártam rád,
De te örökre az álmaim közt ragadtál.

--

Mondani könnyű, megtenni nehéz,
Mondani: szeretlek, egy vallomással felér.
Megtenni könnyű, elválni nehéz,
Megtenni a csókot bizsergető érzés.

Az elválás az más, csontodig hatol,
Felőrli szíved, s száll majd a por.
Egy lyuk marad majd, semmi más,
S idővel érzésied is eltávoznak ezen át.

--

Mint a gombolyag, sorsunk összefonódott,
Örökre, visszavonhatatlanul és boldogon.
Ámor célba talált, s most megy tovább,
De otthagyja velünk a varázsporát.

--

Van, mikor átölel,
És olyankor más nem kell.
Van, mikor szólásra nyitja száját,
És mi akkor elhagyja ajkát,
Az örökre a szívembe vési magát.

--

Ha hármat kívánhatnék,
Az egyik biztosan Te lennél.
Hogy fonódjon össze a sorsunk örökre,
Vágyaink éljenek az örök szerelmünkben.

De sajnos itt nincs aranyhal,
Vagy jótét boszorkány,
Így nincs meg a remény sem,
Hogy Te egyszer velem járj.

--

Testemen érzem a bús télnek
Hűvösét,
Szívemen érzem a veszteség hidegét.
Megöl, megfagyaszt, nincs ami égjen,
A tűz édes melege teljesen elveszett.
Vele vesztem én is,
A szerelmem ölt meg,
Mi soha nem talált válaszra a szívedben.

Egy éve írt verseim

címtelen kis szösszenetek, amiket még nagyon kezdőként írtam... azért, remélem annyira nem szörnyűek :)




Mikor eljő a csodás Alkony,
Szívem Érted hangos.
A Szerelmünk végre beteljesedik,
A Lelkünk végleg összeforr.

--

Azon a szép, csillagfényes éjen,
Immár beteljesült az életem.
Akkor, ott még nem tudtuk, hogy
Jön majd egy pici baba,
Ki megváltást hoz kettőnk világába.

--

Visszakaptam mindazt, mi elveszett,
Visszajött, ki elment, visszatért a Szerelem.
Új ez az érzés, Új az, mit tartogat a jövő,
De boldogságban úszok, mióta tudom: Ő az én Jövőm.

--

Fájdalom. A könnycsepp
Az arcodon lecsorog.
Elhagy, aki Veled volt,
Kínoz ez a csodás dolog.

--

A Világ gonosz volt,
Amíg Te meg nem születtél,
Az életem rossz volt,
Amíg Te meg nem szerettél.

Benned a jó és a
Rossz csodássá egyesül,
Szükségem van rád,
Csak Te számítasz egyedül.

--

Mikor két szerelmes szív egyszerre dobban,
Mikor már nem is lehetnél boldogabb,
Nem hiszed, de jön majd rosszabb időszak.
A szerelem elhagy, és Te ott maradsz egyedül,
Fájdalmak, s kínok közt, egyedül, egyedül.

--

Mikor Veled álmodok,
Mikor Rád gondolok,
Mikor Téged érintelek,
Tudom: Csak Téged szeretlek.

Tudom, mert ha nem
Vagy Velem, hiányzol.
Olyannyira, hogy a szívem
Belefájdul.

Egyperces novella - Egy szerelmes szív utolsó dobbanása, The killer story

ezt a rövid kis novellát majdnem egy éve írtam meg. egyszerű, de szerintem nagyon megható.

Egy szerelmes szív utolsó dobbanása


Tudtam, hogy az életem Nélküle mit sem ér. Tudtam, hogy így már nem érdemes létezni.
Mikor elhagyott, naphosszakat csak sírtam és sírtam. Nem érdekelt semmi. Semmi az égvilágon. Éreztem, hogy egyszer ez lesz. Hogy kiszeret belőlem. Hisz egy olyan csodás,
mesébe illő lény nem szerethet egy olyan egyszerű, unalmas hétköznapi kis szürke egeret,
amilyen én vagyok. Mégis bíztam benne hogy így lesz. Bíztam, hogy velem marad az idők végezetéig. Vagyis hogy az én időm végezetéig. Az Ő ideje nem véges, Ő örökké él. De mit tegyünk mi, földi halandók, ha az, akit a teljes univerzumban a legeslegjobban szeretünk,
szinte rajongásig imádunk, ha az, aki mellett nem létezik számunkra más a világon, elhagy minket!?
Hát, én azt tettem, hogy kiálltam a sziklaszirt szélére. És még utoljára, utolsó percemben felidéztem magam előtt gyönyörű arcát, aranybarna szemeit, az érintését, a csókját. És felidéztem az utolsó mondatot, amit akkor mondott nekem az erdőben.
„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza.
Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.”
Ezek a mondatok tőrként hasítottak a szívembe. Nem akartam, hogy tovább fájjon, nem bírtam tovább.
„Örökké szeretni foglak, Edward Cullen” – suttogtam, majd levetettem magam a mélybe.



The killer story

ezt a kis szösszenetet úgy fél éve készítettem, egy barátnőm kérésére. neki nagyon tetszik, ő erősködött, hogy tegyem fel. hát, remélem, a ti tetszéseteket is elnyeri.

A lány a tükörbe nézett.
Barna haja lágy hullámokban omlott a vállára, az arca piros volt, és könnyes, kisírt szemei mutatták a fájdalmát. Ajkai vékony vonallá gyűrődve fodrozódtak.
Szemeiben az élet legapróbb szikrája sem mutatkozott.
Egyedül volt. Igazán egyedül. Egyedül a széttépett szívével, megalázott és megbántott lelkével, egyedül a világ összes fájdalmával, egyedül a reményvesztettséggel, amin nem tudta túltenni magát.
Melankolikus állapotában csak egy valamire tudott gondolni. Arra az egyedüli dologra, ami elfeledteti vele az összes fájdalmát.
Csak erre vágyott, csak ez járt az eszében.
A lány nem bírta tovább. Az apró kezeiben lévő ezüstösen fénylő tárgyat eltartotta magától, és még utoljára próbált visszaemlékezni eddigi életére. De nem látott mást, csak sötétséget, sivárságot, és fájdalmat. Nem volt mire visszagondolnia. Ebből állt az élete.
Kezei előrelendültek, szájából vörös vér buggyant ki, ugyanúgy, mint szívéből. A kín elviselhetetlen volt, és ennek végre örülni tudott. Aztán… minden olyan könnyű lett. Mosollyal az ajkán lezárta szemeit. Talán örökre.


... ez még van tovább is, de az egészet nem akartam felrakni.

Eclipse mozibeszámolóm

ECLIPSE - mozibeszámolóm


Elkezdődött a film…
Én lélegzetvisszafojtva lestem a vásznat, hisz fél éve erre vártam. A hülye kiscsajok az egész film alatt mászkáltak lent, ami baromira idegesített. Miért nem tudnak a seggükön maradni!?

Az első képkockákon kicsit elbizonytalanodtam: ez most tényleg az Eclipse?
De amikor a sötét sikátorban császkáló srác arcát is megmutatták, akkor esett le hogy az a Riley, és most fogják átváltoztatni. Szóval… mindegy, csak nekem ez egy kicsit fura volt. De jó értelemben! :)

Aztán ugye megjelent Bella és Edward azon a meseszép kis réten, és fellélegezhettem. Ez ezer százalékig Alkonyat! :D
Megláttam a srác kusza haját, meg a csodaszép aranybarna szemeit, és máris kétszer olyan gyorsan vert a szívem. Robert Pattinson nagyon érti a dolgát, az már biztos!

A következő meglepi akkor ért, mikor Cullenék üldözőbe vették Victoriát, meg amikor Emmett átlépte a határt, és összetűzésbe került Paullal. Hát milyen komoly kis akciójelenetet vágtak be oda, nem semmi! :) Az irtóra tetszett.

Na jó, nem szeretnélek benneteket azzal untatni, hogy minden egyes pillanatát elemzem, bár legszívesebben ezt tenném. Ugorjunk!

A kedvenc beszólásaim:
Mikor Edward elviszi Bellát a határhoz, kiszáll a kocsiból, meglátja a felül meztelen Jake-et, és azt mondja: „Nincs inge?”
Hát igen, itt volt nevetés. :)

Mikor Bella Cullenéknél van, és Em azt mondja: „Kemény kis újszülött lesz belőled!”
Erre Bella: „Elég kemény, hogy kihívjalak.” Vagy valami ilyesmi. Egyszer láttam az egészet, így a pontos szavakra nem nagyon emlékszem már, ezt nézzétek el nekem. :)

Mikor Jacob és Edward beszélgetnek a sátorban: „Ha nem próbálnád lenyúlni életem szerelmét, és nem lennél a halálos ellenségem, talán még kedvelnélek is.”
Erre Jacob: „Hát, ha nem készülnél megölni Bellát, és nem lennél vámpír…nem, akkor sem kedvelnélek.” Hát, ez sem így van, de tökmindegy. :D

Ki a legszebb?
Mivel a Napfogyatkozásban majdnem mindegyik szereplő változáson ment keresztül, voltak, akik most kimondottan tetszettek, és olyanok is, akiket szívem szerint visszaváltoztattam volna olyanná, amilyen az előző két filmben volt.
Ilyen például Esme, akinek ez a mostani fekete haj borzalmasan rosszul állt! (szerintem.)
Emmetten meg nem tudom mi változott meg annyira, mivel neki eddig is fekete volt a haja, de valahogy most túlságosan is nagy lett a kontraszt a bőre meg a haja között, szóval őt is meghagytam volna a maga „new moonos” stílusában.
Jaspernek is a haja volt az, ami nem nyerte el a tetszésemet, már tény, hogy az arca most az egyszer tűnt helyesnek. Azt kell mondjam, a hajától eltekintve megtetszett nekem a fiú. :)
Carlisle semmit sem változott, de őt eddig is imádtam. Bár ő nekem Peter Facinelliként, barna hajjal jobban tetszik. Pláne ha még borostája is van. :P
Rosalie gyönyörű volt a szőke hajával, mint mindig. Jobb volt így neki, egyenesen. Bármilyen bunkó is, én szeretem Rose-t, Bella mögött ő a második kedvencem a lányok közül.
Alice-en nem láttam semmi változást, de a kis mázlistának nincs is rá szüksége. Imádom őt is! :)
Victoriát, mint már tudjuk, nem Rachelle Lefevre alakította, mint az előző két epizódban. Helyette Bryce Dallas Howard testesítette meg a vörös vámpírnőt.
Minden tiszteletem neki, de nekem az igazi Victoria mindig is Rachelle marad. Nem is tudom, ő sokkal fiatalosabb, démonibb, lendületesebb. Nekem ez így jött le, persze ez csak az én álláspontom.
Riley, az „újszülött”, aki a sereget toborozta, és akit Victoria hülyített, nekem, mint pasi, nagyon bejött. Helyes volt a kis naiv, kisfiús valójában.
Bree, akit a filmben ugyan nem neveznek meg, de a könyvben említik, az a lány, akin Esme és Carlisle megkegyelmeznek, de végül Demetri megöli. Nem tudom hogy ki alakította a lányt, de szerintem nagyon hasonlított a Vampire Diariesben (Vámpírnaplók) feltűnő Anne nevű vámpírra. Lehet hogy ő volt az? Fogalmam nincs.
Az Eclipse-ben feltűnő Volturi tagok, mint az Újholdban, itt is tündököltek. Főleg Jane. Ő a kedvencem, ami Dakota Fanning csodás alakítását dicséri. Ő amúgy is a kedvenc színészeim közé tartozik.
Jacob még izmosabb, még nagyobb volt, taps neki, de szerintem már nem kéne tovább gyúrnia, mert már így is szétreped rajta a póló (lehet, ezért nem visel sosem).
Szóval… eleinte őt nem szerettem, mert álljon már le, Bella úgyis Edwardhoz tartozik, mit akar ez a kis pincsi, hogy képzeli, hogy ő felér Edwardhoz?
De tévedtem. Jake karaktere iszonyú aranyos, kedves, szexi, olyan, aki tökéletes legjobb barátnak, de pasinak sem utolsó. Én például járnék vele, az tuti. :P
Szóval most már majdnem hogy el kell gondolkoznom rajta, hogy Edward vagy Jacob fan vagyok inkább. De azért tényleg csak majdnem. :)
Bella szerintem szebb volt az első és a második részben, de a ruhái itt voltak a legjobbak. (Alice végül csak elérte a célját. :))
És végül Edward. A csodálatos, felülmúlhatatlan, elérhetetlen…fokozzam tovább?
A lényeg, hogy mindenki tudja, ki itt a májer. Edward győzedelmeskedik a lesben smároló Jacob, és az összes Földön élő férfi fölött, ez nem kétséges.
Minden porcikája tökéletes, az aranybarna, néha fekete szemei, amiben el lehet veszni, olyan mély és gyönyörű, meg a lenyűgöző szája, amitől minden lány fantáziája beindul, a kusza, barna haja, amibe kész élmény beletúrni… szóval tényleg minden egyes sejtje egy Adonisz. De nem csak a teste, még a hangja is (mármint Rob hangja, mert a magyarhang valami borzalom).
Ezen kívül minden mozdulatából sugárzik az erő, de ugyanakkor az óvatosság, nehogy összeroppantsa az ő törékeny, emberi szerelmét.
Egy szó mint száz, Edward és Rob felülmúlhatatlanok így egy személyben, és mi csak áldhatjuk érte a jóistent, hogy figyelhetjük ezt a tökéletes pasit.

Kedvenc jelenetek:
A szerelmes és a harci jelenetek, kétségkívül. Kiemelve:
Amikor Jake megcsókolja Bellát, és ő behúz neki, aztán meg eltörik a keze, amikor Jasper és Bella beszélgetnek, és Jazz visszaemlékszik az Alice előtti életére, aztán a semmiből mellékerül a lány, és megcsókolják egymást. Az a rész annyira romantikus, hogy belefájdul az ember szíve.
Másik kedvenc, amikor Bella kompromisszumot köt Edwarddal, hogy még mielőtt átváltozik, szeretné emberként megtapasztalni, milyen együtt lenni Edwarddal. Az utána következő ágyjelet nagyon forró… :P
Mikor Charlie fel akarja világosítani Bellát, és a lány kinyögi, hogy ő még bizony szűz. Ott volt nevetés! :)
A sátras jelenet is nagyon király, meg mikor Billy Taha Akiról mondd történetet.
A harcos jelenetekből a kedvencem az, mikor Edward letépi Victoria fejét, és mikor Jazz olyat vág egy újszülött fejére, hogy az darabokra hullik. Ezek a jelenetek szerintem állatira jól voltak megrendezve, nem olyan gagyin, mint a legtöbb hasonló stílusú fantasy filmben.

Azt hiszem, leírtam mindent amit szerettem volna, és csak tanácsolni tudom, hogy aki még esetleg nem látta a filmet, az igyekezzen, és üljön be a legközelebbi moziba, garantálom, hogy imádni fogja.
Fantasztikusak a színészek, és a történet is nagyon megnyerő.
És most nem arról beszélek, hogy vannak benne helyes pasik, akiket jól meg lehet nézni póló nélkül meg izmosan, mert vannak olyanok is, akik csak ezért ülnek be a filmre. Na, őket csak sajnálni tudom.
Szóval az nézze meg az Eclipse-t, akit a történet érdekel, és tudja értékelni benne a színészek munkáját, mert hogy az sem kicsi.
Vámpírok, vérfarkasok, szerelmek és ellenségek, ez az Alkonyat-sorozat, ezért kell szeretni és ezért is imádják annyira. Mert kell ez a kis „lehetetlen világ”, amibe pár órácskára belecsöppenhetünk, és elfelejthetjük azt, hogy ilyen a való életben sajnos nincsen.