Az álomlány - 4. rész

ÁLMOK




Sikerült kibírnom, bár aznap iszonyatosan sokat járt rajta a fejem. De mivel megfogadtam, hogy nem fog érdekelni, felhívtam Kathyt, hogy találkozzunk.
Ebéd utánra beszéltük meg, így amint megettem a részem, felsprinteltem az emeletre.
Fekete rövidgatyát húztam és sötétvörös pólót, majd elköszöntem nagyitól.

**
A délutánom különösen jól alakult. Kathyvel nem beszéltünk sokat, nem volt ránk jellemző, de azért elvoltunk, mint mindig. Sokat nevettünk, és megállapította, hogy határozottan sokat fejlődtem az utóbbi időben.
Nem magyarázkodtam, csak hagytam, hogy azt higgye, amit akar, és csendben, magamban megállapítottam, hogy milyen nagyszerűen alakítom a szerepet Carol nagyi és őelőtte.

Még a motorozásra is rá tudtam beszélni, így kitoltuk a gépet a garázsból, és felpattantunk rá. Én ültem elöl, barátnőm pedig mögöttem, szorosan ölelve a derekamat.
Mindig is félt a sebességtől, de én a fejembe vettem, hogy megszerettetem vele.

Mikor kiértünk a szokásos helyünkre, a régi parkba, leszálltam a hatalmas gépről, Kathyt még előreutasítottam.
Eleinte bizonytalanul markolta a váltókat, aztán pedig egyre többször véltem elismerő kis mosolyokat felfedezni a szája szegletében.
Mikor elindult, hosszú, szinte fenekéig érő fekete haját hátrafújta a szél, és így úgy nézett ki, mintha fátyol lenne rajt. Elég művészi látványt nyújtott a fényesfekete motromon.

- Hú, ez nem volt semmi! – fékezett le előttem vigyorgó arccal.
- Szóval tetszett? – mosolyogtam én is, és büszke voltam magamra.
- Mi az hogy! Nagyon klassz érzés. Lehet, hogy nekem is vennem kéne egy hasonló járgányt, nem gondolod? – paskolta meg a bőrülést, mikor lekászálódott róla.
- Az jó lenne… - elképzeltem, ahogy egymás mellett süvítünk, hosszú, sötét hajunkat hátrautasítja a szél, és csak úgy bámulnak ránk az emberek.
Tény és való, hogy elég furcsa látványt nyújtanánk. De mi mindig is ilyenek voltunk, nem igaz? Kár ezzel törődni.

A parkból kiérve elváltak útjaink, mivel pont ellentétes irányban laktunk egymástól. Láttam, ahogy irigykedve nézi, ahogy felszállok a motorra, és a fejembe nyomom az eddig nem használt bukósisakomat, utána pedig elindul gyalog haza. Én is beindítottam a járgányomat, és elsüvítettem sorban a házak mellett.

**
A nyáriszünetből már csak egykét nap volt hátra, de én már egy héttel ezelőtt feladtam a küzdelmet magam ellen, és folyamatosan ki-be kapcsolgattam a számítógépemet. Ő egyszer sem jött fel. Egyetlen egyszer sem, több mint három hete.
Az akaratommal együtt feladtam az álcámat is. Újra magamba roskadva ültem a szobámban és bámultam ki a fejemből.
A sulikezdésre már minden dolgot megvettem, mikor az egyik nap behajtottam a városba. Nagyi egy köteg pénzt nyomott a kezembe, mondván, hogy abból majd ruhákra is futja. Így a szükséges tanszerek mellett begyűjtöttem pár új cuccot is, természetesen a stílusomhoz illően mindenből sötétet. Főleg feketét és vöröset. Ezek voltak a kedvenc színeim.

A futásról, mint mindenről, megfeledkeztem. Már nem érdekelt, nem számított. Nem sokára úgy is itt vannak a testnevelésórák, amiket igaz, ki nem állhatok, de azért mozoghatok.
Mit számít, hogy szerettem futni és örültem, hogy kiszabadulok a házból? Semmit, már ez sem segített volna.

Talán jobb volt, amikor ’csak’ a szüleimmel meg az álmaimmal kellett törődnöm, csak ezek miatt szenvednem. Igen, határozottan jobban jártam volna, ha még csak a közelébe sem megyek annak az oldalnak.

Csakhogy mióta megismerkedtem Jareddel, az álmaim, mintha enyhültek volna. A tűzesetet kivéve, már nem voltak annyira durvák, véresek. Egyszer például nem is haltak meg az emberek, csak megsebesültek. Ez volt életem egyetlen álma, ami nem tragédiával végződött.
Ilyen aztán nem volt többet, az igaz, de továbbra is enyhültek a látomásaim.

Sokat töprengtem azon, hogy miért pont én kaptam ezt a képességet – vagy átkot -, és hogy miért éppen akkor kezdtem el ilyenekkel álmodni, amikor elvesztettem a családom. Az emilyen dolgok nem együtt születnek az emberrel? A tévében mindig így láttam.
És miért pont halállal álmodok? Ez valami gótikus, szerencsétlen véletlen, ami csak az én agyamban születhet meg?
Ja és mégis mi értelme megtörtént balesetekkel, gyilkosságokkal, öngyilkosságokkal álmodni? Nem akadályozhatom meg már őket, akkor meg miért vannak? Hogy engem kínozzanak?
Lehet, hogy Isten szerint is szenvednem kell a bűneimért? Lehet, hogy Ő is engem hibáztat, amit tudat alatt – és jóval felette – én is teszek?

Kegyetlen játék ez, ez rossz vicc. Vagy csak a kijáró élet egy gyilkosnak? – megborzongtam.

Az ágyamon feküdtem, kis gombócba húzva össze magamat a takaróm biztonságos sötétjébe.
Már órák óta voltam így, nagyi pedig még egyszer sem nyitott be kopogás nélkül. Pedig hiányzott, hogy valaki itt legyen velem.

Lehet, hogy el kellene neki mondanom. Csak kinyögni. Túl esni rajta, lesz, ami lesz.

Nem, nem. Ezt az ötletet rögtön elvetettem. Nem értené meg. Bolondnak hinne, azt hinné, hogy még mindig nem hevertem ki anyáék halálát, és ettől álmodnék rosszakat.
Nem értene meg. Ezt biztosan tudtam.
Kathyvel meg más miatt nem oszthattam meg a dolgot. Ő, ha nem hinné el nekem, elmondaná az egész sulinak. Bíztam benne, de nem kockáztathattam. Nem akartam, hogy az iskola velem legyen tele, meg a beteges agyszüleményeim hírével. Éppen elég nehéz nekem így is nap mint nap túlélni a sulit.

Kinyúltam a takaró alól, de a fejemet nem dugtam ki a sötétségből. Vakon keresgélni kezdtem az éjjeliszekrényemen, és sikerült is feldöntenem az olvasólámpámat, ami a puha szőnyegre esve szerencsére túlélte a kezem munkáját. Ezt követően már semmi nem állta utamat, hogy elemeljem az ásványvizes palackomat.
Behúztam a takaró alá, és azon ügyeskedtem, hogy a tartalma ne a lepedőn landoljon, hanem a számban.
Nagy nehezen sikerült.

**
A másnap gyorsan elmúlt, nem beszéltem senkivel egy árva szót sem, nem próbáltam olyannak mutatni magam, amilyen nem vagyok, egyszerűen csak bámultam magam elé, vagy a plafonra. Ehhez legalább nem kellett gondolkoznom…
Aznap éjjel saját magamat láttam, egy sziklaszirtnél állni. Hosszú, fekete ünnepi ruha volt rajtam, és bár egyedül voltam a helyen, mégis beszéltem valakihez.
Hangokat nem hallottam, viszont abból ítélve, milyen gyorsan mozgott a szám, és milyen képet vágtam, arra következtettem, hogy kiabáltam. Mérges voltam és könnyek peregtek az arcomon. Egyre közelebb lépkedtem a szakadékhoz, a lábujjaim már-már a semmit tapintották, mikor hirtelen felkaptam a fejem, és villámgyorsan hátrafordultam.
Ekkor ébredtem fel.
Nem ziháltam, hisz nem volt miért. Bár nem tudtam, mi lesz a vége az egésznek, nem haltam meg.
Eddig az álmaimban, azt az egyet kivéve, mindig meghalt valaki. Így vagy úgy, de megtörtént. Holtbiztosan. De velem nem történt semmi, így méltán gondolhattam, hogy ez nem rémálom volt. Nem egy a sok közül, a szokásos képekből, hanem csak egy szimpla, átlagos álom. Amilyet bárki láthat.

Reggel futni mentem, de nem élveztem.
Mikor kifutottam magamat, az izmaim nem kellemesen bizseregtek, hanem lüktettek a fáradtságtól. Egyáltalán nem volt jó vagy hasznos. Nem segített. Semmit.

**
Nagyon nem szerettem a szentbeszédeket.
A felnőttek olyakor túlságosan is elragadtatják magukat, túlnő rajtuk a védelmező ösztön, és bármit megtesznek, amiről úgy gondolják, segít.
De itt nem erről van szó. Nekem nem kell segítség, felnőtt vagyok. Nagyi nem is hinné, mennyire.
Felnőtthöz illő az, amit nap, mint nap elviselek, mert ilyet gyereknek nem szabadna átélnie. Felnőtt vagyok. Így vagy úgy, de tudom ezt. És nagyon utálom.
Talán azt a legjobban, hogy ezt csak én tudhatom. Nagyi gondol, amit gondol, és jelenleg azt gondolja, hogy segítségre van szükségem. A fejébe vette, hogy beszélnie kell velem, ápolni a lelkemet, kimenteni ebből a képtelen helyzetből. A gyászból, ahogyan ő gondolná.
- Yasmine… beszélhetnénk? – és íme, itt a nagy kérdés, amivel minden borzadály kezdődik. De mit is mondhatnék erre? Hát beszélhetünk, persze. Egyébként is, van más választásom?
- Persze, nagyi. Miről szeretnél beszélgetni? – szegeztem neki, mintha nem tudnám amúgy is.
- Rólad, szívem, meg erről az egész dologról.
- Dologról?
- Az életedről. Már amennyire ezt életnek lehet nevezni – közelebb húzta a székét, és nagyon bizalmasan az asztalra könyökölt, hogy közelebb tudhasson magához. Mindvégig a szemembe bámult, amitől kicsit sem éreztem magam jobban.
- Mire akarsz kilyukadni? – köszörültem meg a torkom, és lesütöttem a tekintetemet. A gyűrűmet kezdtem el babrálni, persze tudtam, hogy ez mennyire átlátszó.
- Szeretnék veled most az egyszer komolyan beszélni, rendben? – nézett rám válaszra várva. Felnéztem a kezemről, és lemondóan fújtam ki a levegőt.
- Rendben.
- Akkor elmondom az én álláspontomat, Yasmine. Nézd, angyalom, látom, ahogy nap mint nap könnyes a szemed, és hogy csak gubbasztasz egyedül a szobádban a múlton rágódva. Talán azt hiszed, hogy elrejtheted előlem az igazságot, de átlátok rajtad. Tudom hogy érzel, tudom mennyire fáj, kincsem. Nekem is, elhiheted. Rossz látnom téged egyedül, szenvedve. És ez így nem jó! Tenni kell valamit, és ha te erre nem vagy hajlandó a saját érdekedben, nos, akkor nekem kell lépnem – bólintott, én pedig éreztem, ahogy az asztal alá rejtett kezem elkezd remegni. Ökölbe szorítottam. Lépni? De hát mit ért ez alatt? Ugye nem akar elküldeni valami diliházba?
- Mi? – a hangom túl remegősre sikeredett, nem leplezte az érzéseimet. És ő is tudta, mennyire megrémített a kijelentésével.
- Pszichológus. Ez kell neked. Igen, egy ember, akivel kötöttségek nélkül beszélhetsz az érzéseidről. Hihetetlen, hogy ez nem jutott előbb az eszembe – ingatta a fejét, mintha korholta volna ezért magát. „Hülye, hülye Carol”.
- Hé…hé, várjunk csak egy percet! – emeltem fel a hangom. – Nekem nincs szükségem erre. Tökéletesen érzem magam, oké? Jól vagyok. Jól vagyok! – rúgtam ki magam alól a széket, és felálltam.
- Yas… - kezdte nagyi, de beléfojtottam a szót.
- Ne! Inkább ne mondj semmit. Egyedül vagyok, mi? Ücsörgök a szobámban és olykor ejtek pár könnyet a halott családomért? Ejnye, ez aztán a bűn! Én nem is tudom, hogy bírtad eddig elviselni! Nagyon nehéz lehetett neked, igazán. De tudod, ha tényleg így van, könnyíthetünk a helyzeteden. Elköltözök. Na, mit szólsz? – vontam fel a szemöldököm, és amikor láttam, milyen értetlenül mered rám, folytattam. – Éppen most léptem a saját érdekemben, és ezt neked köszönhetem. Na jó éjt, nagyi! – és még mielőtt bármit is szólhatott volna, feltrappoltam a lépcsőn, és hangosan belöktem a szobaajtót, még a kulcsot is ráfordítottam. Iszonyúan éreztem magam. Ha eddig nem lettem volna teljesen magamra utalva, most aztán tényleg egyedül maradtam.
Bezárkóztam a gardróbomba, bezártam magam a piciny kis helyiségbe. Lerogytam, és a számba gyűrve egy porízű kardigánt, sikoltottam, ahogy csak a torkomon kifért. Vártam a javulást, de nem jött.
Így telt el még egy nap az amúgy is csodálatos vakációmból.

3.rész

3. YASMINE





Bíztam a fiú kívánságában, miszerint ne álmodjak éjszaka semmit, akartam, hogy így legyen, de végül mégsem teljesült.

Ahogy két éve minden egyes éjszakán, most is tragédiáról álmodtam.
Az éjszaka most egy tűzesetet vetített elém, amit egy tűzhelyen hagyott teáskanna okozott.
Öten haltak meg.
Hallottam a sikolyaikat, éreztem a kétségbeesésüket és a tűz okozta fájdalmukat. Olyan volt, mintha én is velük égtem volna. Az álmom utolsó pillanataiban egy kislány szétégett arcát láttam, amire felhúzzák a hullazsák cipzárját.

A szívem őrült ütemben döngette a mellkasomat, amikor kipattantam az ágyból.
Az ilyet nem lehet megszokni.
A torkom égett és kapart, kezem-lábam remegett a félelemtől, ami még mindig átjárta a testem. A gyomrom merő görcsben állt, hányingerem támadt.

Szaladtam a fürdőszobába, és kiadtam magamból a vacsorámat.
Sokktól fennakadt szemekkel húztam le a WC-t, és hideg vizet locsoltam az arcomra a mosdónál. Ez mintha kicsit kijózanított volna.

A légzésem szép lassan visszaállt a normális tempójára, már csak a gyomrom remegett picit.

Ott, ahol épp álltam, ledobáltam magamról a ruháimat, beálltam a zuhany alá és csak a hideg vizes csapot tekertem el.
Miközben a víz dobolt a fejemen és a vállaimon, nekidőltem a fülke üvegének, és lecsúsztam a földre.
Öklömet a számba dugva hangtalanul sikítottam.

**

Mivel a nyári szünetből már csak az utolsó hetek voltak hátra, ezt kihasználva felvettem egy rövid sortot és egy ujjatlan fekete trikót, majd kimentem a garázsba, és felpattantam a motoromra.

Érezni akartam az arcomat tépő sűrű, friss levegőt, és a hatalmas gép erejét magam alatt.
Ez volt az egyik szenvedélyem, amiről képtelen voltam lemondani anyuék halála után.

Emlékszem, mikor megkaptam aputól, elállt a lélegzetem. Ám nem az örömtől, hanem a meglepődöttségtől.
Egy kocsi volt a vágyaim tárgya, nem pedig egy ilyen fiús, és veszélyes valami, amiről még azt sem tudtam, hogyan kell használni.

A régi Yasmine nem tartotta menőnek a motrokat, sokkal inkább a cuki, metálkék bogárhátúakat, amire annyira vágyott mindig is.

Apu azt mondta, fiatal vagyok még egy kocsihoz, amit tudtam is, de a motorral ugyanígy voltam. Hisz miért kapna valaki tizennégy évesen egy ilyen gépet? Nem ülhet fel rá még évekig, akkor meg minek?

Apám szerette megszegni a szabályokat, mindig is laza volt és fiatalos. A barátnőim közül senkinek nem volt ilyen jófej apukája, ezt bírtam benne, és büszke is voltam rá.

Apu, mondván, hogy ott senki nem fog észrevenni, felpakolt engem és a motort a terepjárójára, és elvitt a közeli, kihalt parkba, ahol jóformán soha senki nem volt.
Ott aztán felültetett engem a hatalmas gépre, és mindent elmagyarázott a működéséről. Elmondta, hogyan kell elindulni, mivel fékezhetek, és végül elindított: „hadd lássam”.

Aznap szerettem bele a dologba, le sem akartam szállni róla. Fiús volt, igen. És még én is meglepődtem rajta, hogy életemben először nem minden csak a körömlakkok, a csöpögős popzene és a fiúk körül forog.

Most, közel a tizennyolchoz, végre nyíltan, bárhol felülhettem az én kis csodámra.
Így is tettem. Elhelyezkedtem a kényelmes bőrülésen, és egyből jól éreztem magam. Felvettem a fekete bukósisakomat, amit szintén apa vett még nekem annak idején, és szép lassan kihajtottam a garázsból.

Végigsüvítettem az utcánkon, és még néhány utánalévőn is.
Néztem a házakat, amik mellett elmentem. Emberek otthonai, akik közül néhánnyal talán álmodni is fogok egyszer…

Megremegtem. A gondolat annyira képtelenség volt, mégis könnyen megeshetett. Nagyon, nagyon kiszámíthatatlanul működtem ezen a téren.

Eszembe jutott, hogy mikor felkeltem, nem is néztem meg, hány óra. A fényekből és a nap állásából úgy reggel fél hét, hétre tippeltem.
Nem is ettem – jutott eszembe, és erre a gondolatra a gyomrom is jelzett.
Talán vissza kéne fordulnom. A kijelző szerint tizenhat kilométert tettem meg.
Bevettem egy éles kanyart, és visszafelé hajtottam.

Nagymama még mindig aludt, talán észre sem vette, hogy időközben leléptem itthonról.
A konyhába mentem, a hűtőből sonkát, sajtot, vajat és salátát vettem elő, majd nekiláttam elkészíteni a reggelimet. Még szerencse, hogy volt itthon rendes kaja is, mert a müzlitől hányni tudtam volna. Utáltam.

Kezemben a szendvicsemmel meg egy félliteres kólával felsiettem a lépcsőn.
Bekapcsoltam a gépet, és felmentem a tegnapi beszélgetős oldalra, de sehol sem láttam a kedvenc beszélgetőpartnerem nevét.
Biztos még alszik – nyugtatgattam magam.

De az is lehet – kombináltam – hogy már nem is emlékszik rám. Elvégre ő alig osztott meg velem bármit is. Egy titkát sem mondta el, de én teljesen kiadtam magam ennek az idegennek.

Felpattantam a székről, nem akartam ilyenekre gondolni.
Újra és újra beszélni akartam Jareddel, megosztani vele mindent, és arra is vágytam, hogy meséljen magáról.

Levetettem magam az ágyamra, a kezeimet a fejem alá gyűrtem párna gyanánt, az agyam meg járt, mint egy gőzmozdony. Mit mondhatnék neki még ezek a dolgok mellett? Életem két meghatározó jelenségén kívül nem sok mondanivalóm lenne számára…
Talán mesélhetnék neki magamról. A régi Yasmine-ról…

A régi Yasmine imádott fiúzni, és őt is imádta minden srác. Merész volt és gyönyörű, a szeme teli vidámsággal, életörömmel. Szeretett beszélni mindenféléről, ott aludni a legjobb barátnőinél, végigtrécselni velük az egész éjszakát, körmöt festeni, arcpakolást feltenni, az élet nagy dolgairól beszélni, kivesézni az iskola minden srácát, kibeszélni a lányokat…

A régi énem átlagos volt, azt leszámítva, hogy a menők közé tartozott. Mindenki vele akart lenni, mert akkor számított menőnek. Minden lány úgy akart kinézni, mint ő, mindegyikük olyan selymes hajat akart, mint amilyen neki volt, és vágyott az ő népszerűségére, hogy úgy felfigyeljenek rá, mint Yasmine Ricksonra…

Yasmine Rickson felszínes lány volt. Szerette a szépségét, a családja vagyonát, azt, hogy az apjánál nincs jófejebb pasas az egész világon. Büszke volt arra, hogy az anyja arcát és alakját örökölte.
Yasmine kinevette azokat, akik kevésbé voltak menők, mint ő és a barátai. Lenézett mindenkit, aki nem ért fel az ő szintjére, aki kevésbé menő cuccokban járt, és kevésbé menő fiúkkal.

Milyen egy hárpia voltam – döbbentem rá, persze nem először. Gyűlöltem a régi önmagamat, mégis, valamilyen szinten irigyeltem is.
Volt önbizalmam, ami mostanra teljesen kiveszett belőlem.
Voltak barátaim, akik elfordultak tőlem, amikor „furán” kezdtem viselkedni, és már nem voltam olyan beszédes, mint azelőtt.
Mikor bejöttek hozzám a kórházba, nem aggódást láttam megcsillanni a szemükben, hanem megvetést és undort.
Undorodva nézték a megsebzett arcomat, a felrepedt ajkamat, a bedagadt orromat és a hatalmas kötést, ami a koponyámat takarta.
Abban a pillanatban jöttem rá, mennyire nem voltak a barátaim.

Elég! – gondoltam, és kitéptem magam az emlékképek közül.
Önmagam kínzásában nagyot fejlődtem az utóbbi két évben. Volt, mikor még örömemet is leltem benne, tudván, megérdemlem.
Igazi mazochista lettem, és már ezért is megvetettem magam.

Hallottam, ahogy a földszinten nyílik és csukódik egy ajtó. Nagyi biztosan felkelt. Úgy gondoltam, nem megyek le, inkább kitakarítok itt bent, amit már úgy is terveztem egy ideje.
Amikor Carol nagyi feljön, hadd lássa csak, milyen okos unokája van.

Az ajkaim örömtelen mosolyra húzódtak a gondolatra.

A polcokkal kezdtem. Mindent lepakoltam róluk, utána pedig fatisztítóval átdörzsöltem őket.
Visszapakoltam, mindent, szép sorjában.
Elrendeztem a könyveimet, és a fésülködőasztalomon is rendbe tettem a dolgaimat.
Kiporszívóztam, és már csak egy valami hiányzott a tökéletes összhatás eléréséhez. Bevetettem az ágyamat, amit a müzli mellett a legjobban utáltam.

Szomorúan döbbentem rá, hogy az egész procedúra alig egy órát vett igénybe.
Villámgyorsan a géphez futottam, és frissítettem, de Jared még mindig nem volt fenn, pedig azt mondta, tuti hogy feljön majd.

Valami ismeretlen érzés kerített hatalmába. Csalódtam. De nem úgy, ahogy a barátaimban csalódtam azon a kórházi délutánon, és nem úgy, ahogy akkor, mikor kocsi helyett a motort kaptam meg.
Nem, ez most egy egész másfajta csalódás volt: sokkal jobban fájt, sokkal közelebb éreztem a szívemhez.

Bolondságnak tűnhet, tudom. Egy – nem is személyes – beszélgetés után nem lehet valakit megszeretni, vagy a bizalmunkba fogadni, de én mégis megtettem.
Talán butaság volt, nem tudom, eddig inkább boldogsággal töltött el, de most megint a kiszolgáltatottság szörnyű érzete kerített a hatalmába.

A régi Yasmine-t ez nem zavarta volna. Talán fel sem ment volna soha egy ilyen oldalra, volt neki elég barátja, legalábbis voltak mellette emberek, akik a barátjának mondták magukat.
Annak, aki akkor voltam, nem fájt volna, ha egy internetről ismert srác nem jelentkezik többé.
Azt mondta volna, az ő baja.
Megint csak irigyeltem őt.

**
Másnap, jobbára fel sem keltem az ágyból. Ha meg igen, csakis azért, hogy bekapcsoljam a számítógépet, egyek valamit, vagy kimenjek a mosdóba.
Nem volt semmi tennivalóm, semmi halaszthatatlan ügyem, vagy megbeszélt találkozóm Kathyvel, így maradtam a paplan alatt, magamat sajnáltatva.

**
A következő reggel azt gondoltam, elmegyek futni. Nem volt jobb dolgom, és elhatároztam, hogy nem fogok Jared miatt szomorkodni. Élni fogok! Legalábbis a bizonyos kereteim között.
Testhez álló, vékony fekete nadrágot húztam, meg hatalmas, futáshoz tökéletes fehér pamutpólót, és beleléptem egy kényelmes edzőcipőbe.

Nagyi a nappaliban ült egy nagy csésze kávé és a mai újság társaságában.
- Jó reggelt! Elmentem futni… - időt sem adtam neki meglepődni mosolygós kedvemen, már léptem is ki az ajtón egy, az éjjeliszekrényemről leemelt Evian-os üveg kíséretében.

A kihalt parkba igyekeztem, ami úgy másfél kilométerre lehetett a házunktól.
Ezt az utat nem futva tettem meg, tekintettel az autókra, amik alig egy méterre süvítettek el mellettem. Itt nem volt járda, így kénytelen voltam az árokba húzódva, az autók közt gyalogolni. Futva még veszélyesebb lett volna itt szlalomozni.

A parkba érve megint biztonságban érezhettem magam. A nagyranőtt fű a vádlimat csiklandozta, ahogy elhaladtam a kövekkel kirakott kutyasétáltató mellett, át, a teniszpálya körül húzódó betonos részhez. Itt fogok futni.
A parkba egy árva lélek sem volt, nem tudtam, a korai idő miatt-e, vagy mert a városban lévő másik, magasabb színvonalú létesítmény jobban elnyerte az emberek tetszését.
Mindegy, ez így épp jó volt nekem. Szerettem egyedül lenni. Más sem hiányzott volna, minthogy egy csapat idegen bámulja, hogyan körözök itt leizzadva.
Bemelegítettem, éreztem, hogy az izmaim kellemesen megnyúlnak, megfeszülnek az inaim, és ez felmelegíti a lábam. Ezt rég nem éreztem, de nagyon jól esett.
Az ásványvizes üveget leraktam a betonút mellé, majd elkezdtem futni.
Az első percekben teljesen friss voltam, élveztem, ahogy a felgyülemlett energia szép lassan végighalad a testemen.
Úgy tizenöt perc, és jó néhány lefutott kilométer után kezdtem fáradni.
Jólesett meghúzni az üvegem tartalmát, és ledőlni az egyik árnyékos padon, hogy kifújhassam magam.
A homlokomon felszáradt a verejték, az izmaim kellemesen bizseregtek.

Többször is eljöhetnék ide – morfondíroztam a padon fekve – egészséges és még élvezem is.

Léptek zaját hallottam magam mellet, és valami guruló hangot is.
Egy nő tolta el mellettem a babakocsiját, miközben rám mosolygott.
Én visszamosolyogtam rá, szinte reflexből, és ránéztem a kocsiban fekvő kisbabára. Nagyon édes volt, és irtózatosan picike.

Erről eszembe jutott, amikor a volt legjobb barátnőmmel, Amberrel a szomszéd kisbabára vigyáztunk. Ennivalóan aranyos volt ő is, de nagyon hangosan sírt, és mi sehogy sem tudtuk elcsitítani. A nap végén, mikor hazajöttek a szülei, és mi megkaptuk a pénzünket, szinte futva menekültünk ki a házból.

Ezt meg kellett mosolyognom. Lám-lám, úgy látszik, vannak szép emlékeim is a régi életemből.

Nagy nehezen felkeltem a padról, és hazafelé vettem az utamat.

- Jót futottál, kincsem? – hallatszott ki Carol mama hangja a konyhából. Biztos főzött, mert isteni finom illatok terjengtek a házban.
- Aha, jól esett – mosolyogtam rá. – talán máskor is mehetnék...
- Tudod, reggel nagyon megleptél – említette meg csak úgy mellékesen, miközben valamit nagyon lelkesen vágott apró kis darabkákra.
- Én csak… jól éreztem magam, azt hiszem – ezt úgy mondtam, mintha saját magamat is megleptem volna vele. Így is volt. Bár lelkem legmélyén tudtam, hogy csak azért volt, mert előre elhatároztam magamban.
- Nehogy félreértsd, nagyon örülök neki, hogy nem megint a szobádban szomorkodsz. Azt hiszem, ezt gyakrabban kéne csinálnod! – mosolygott rám ő is.
- Szerintem is. Viszont most rohanok lezuhanyozni – ezzel felrohantam a szobámba, majd az abból nyíló fürdőszobába.
Az asztalomon álló számítógépre még véletlenül sem néztem rá.