ezt a rövid kis novellát majdnem egy éve írtam meg. egyszerű, de szerintem nagyon megható.
Egy szerelmes szív utolsó dobbanása
Tudtam, hogy az életem Nélküle mit sem ér. Tudtam, hogy így már nem érdemes létezni.
Mikor elhagyott, naphosszakat csak sírtam és sírtam. Nem érdekelt semmi. Semmi az égvilágon. Éreztem, hogy egyszer ez lesz. Hogy kiszeret belőlem. Hisz egy olyan csodás,
mesébe illő lény nem szerethet egy olyan egyszerű, unalmas hétköznapi kis szürke egeret,
amilyen én vagyok. Mégis bíztam benne hogy így lesz. Bíztam, hogy velem marad az idők végezetéig. Vagyis hogy az én időm végezetéig. Az Ő ideje nem véges, Ő örökké él. De mit tegyünk mi, földi halandók, ha az, akit a teljes univerzumban a legeslegjobban szeretünk,
szinte rajongásig imádunk, ha az, aki mellett nem létezik számunkra más a világon, elhagy minket!?
Hát, én azt tettem, hogy kiálltam a sziklaszirt szélére. És még utoljára, utolsó percemben felidéztem magam előtt gyönyörű arcát, aranybarna szemeit, az érintését, a csókját. És felidéztem az utolsó mondatot, amit akkor mondott nekem az erdőben.
„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza.
Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.”
Ezek a mondatok tőrként hasítottak a szívembe. Nem akartam, hogy tovább fájjon, nem bírtam tovább.
„Örökké szeretni foglak, Edward Cullen” – suttogtam, majd levetettem magam a mélybe.
The killer story
ezt a kis szösszenetet úgy fél éve készítettem, egy barátnőm kérésére. neki nagyon tetszik, ő erősködött, hogy tegyem fel. hát, remélem, a ti tetszéseteket is elnyeri.
A lány a tükörbe nézett.
Barna haja lágy hullámokban omlott a vállára, az arca piros volt, és könnyes, kisírt szemei mutatták a fájdalmát. Ajkai vékony vonallá gyűrődve fodrozódtak.
Szemeiben az élet legapróbb szikrája sem mutatkozott.
Egyedül volt. Igazán egyedül. Egyedül a széttépett szívével, megalázott és megbántott lelkével, egyedül a világ összes fájdalmával, egyedül a reményvesztettséggel, amin nem tudta túltenni magát.
Melankolikus állapotában csak egy valamire tudott gondolni. Arra az egyedüli dologra, ami elfeledteti vele az összes fájdalmát.
Csak erre vágyott, csak ez járt az eszében.
A lány nem bírta tovább. Az apró kezeiben lévő ezüstösen fénylő tárgyat eltartotta magától, és még utoljára próbált visszaemlékezni eddigi életére. De nem látott mást, csak sötétséget, sivárságot, és fájdalmat. Nem volt mire visszagondolnia. Ebből állt az élete.
Kezei előrelendültek, szájából vörös vér buggyant ki, ugyanúgy, mint szívéből. A kín elviselhetetlen volt, és ennek végre örülni tudott. Aztán… minden olyan könnyű lett. Mosollyal az ajkán lezárta szemeit. Talán örökre.
... ez még van tovább is, de az egészet nem akartam felrakni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése