Az álomlány - 1. fejezet

Előszó

 

 

 

 

- Nighty, ne csináld! – könyörgő szemekkel a kezem után kapott, erős vasöklei közé szorítva ezzel gyenge kis markomat.

-          Engedj! – kiabáltam rá remegő hangon, de rám se hederített. Kemény mellkasához szorított, ismerős illatával telt meg a fejem összes része, beborította az agyamat, mint egy köd, körülölelt mindent.

Maradni akartam, semmire nem vágytam jobban, mint hogy a karjai között tarthasson örökre, de nem lehetett. Küldetésem volt.

-          Engedj… - keményre szorított markommal ütlegelni kezdtem mellizmait, de ő meg sem érezte. – Mennem kell!

-          Nem mehetsz oda, megértetted? Nem engedem! – fogta le a kezeimet.

-          Ez nem a te döntésed, Jared. Kérlek… el kell eresztened, mielőtt túl késő lenne.

-          Hogy kérheted ezt tőlem? – suttogta fájdalmasan. Tudta, hogyha most elmegyek, soha többé nem lát újra. És én is tudtam, hogy ez mennyire fáj neki. Majdnem annyira, mint amennyire én féltem abban a pillanatban.

Féltem a haláltól, noha magával a ténnyel mindig is szoros kapcsolatban éltem. Életem legnagyobb részét a halál utáni sóvárgás töltötte ki már egészen fiatal korom óta.

És most mégis rettegtem az örök sötétségtől, mert életemben először volt kiért élnem.

Féltem, hogy elveszítem Jaredet, és attól is, hogy milyen lesz neki nélkülem. Igazából, annyira nem akartam, hogy nélkülem létezzen, emennyire én sem bírtam volna az ő hiányával a szívemben tovább élni.

Ó, te már amúgy sem élsz sokáig, kislány! – szólalt meg bennem egy hang, amely rámutatott a valóságra. És szó mi szó, igaza volt. Épp a kivégzésem helyszíne volt az, ahová Jared annyira nem akart elengedni.

 

 

 

1. fejezet – Emlékek

 

 

Huszonhét perc… huszonnyolc perc… - számoltam magamban.

Új kísérletem, a mennyi-ideig-bírok-szótlanul-és-mozdulatlanul-ücsörögni-a-tükör-előtt, azt hiszem, végstádiumához érkezett.

Bírtam volna sokkal, de sokkal tovább is, csakhogy pisilnem kellett.

Felkászálódtam a szobám kemény parkettájáról, és magam is meglepődtem, mennyire belesajdult a gerincem ebbe az eszement játékba.

-          Aú – nyögtem fel, amikor teljesen kiegyenesedtem. Az izületeim csak úgy ropogtak a hátamban.

 

Miután elvégeztem halaszthatatlan folyóügyeimet, visszaültem a tükröm elé, majd megint szótlanul, a fájdalmas emlékekkel a fejemben bámulni kezdtem a heget a bal halántékomon.

 

A nagy, családi autónkban ülünk. Apa vezet, mellette anyu ül, az anyósülésen.  Az öcsém, Mark egész úton az agyamra megy, folyton elismétli, amit én mondok, utánozva magas hangomat. Annyira szánalmas – gondolom magamban, közben meg majd szétpattannak az idegeim. De ő csak nem hagy békén.

- Yasmine szomorú, mert az ő kis Jimje szakított vele… juj, most mi lesz? – dúdolta már csaknem századszorra azzal a kisfiús, direkt elvékonyított hangján.

Az arcom már szó szerint lángolt – láttam a visszapillantó tükörből.

-          Mark, ez nem rád tartozik! Hagyd békén a nővéredet! – fordul hátra anya, hogy próbáljon védeni az öcsém gyerekes piszkálódásától.

-          De hát… - Mark teljesen felháborodik, majd felém fordul. – Na mi az, elvitte a cica a nyelved?Anyának kell megvédenie? – provokál tovább suttogva, hogy apuék elöl ne hallják meg.

Érzem, ahogy nálam is elszakad a cérna. Üvölteni kezdek.

-          Te kis patkány, dugulj el! Fogalmad sincs róla, miket beszélsz, és ha nem fogod be most rögtön a szádat, esküszöm, kitöröm azt a vézna kis nyakadat! – sikítom az arcába, mire elerednek a könnyei.

-          Ah – fújom ki a levegőt. Mindig ezt csinálja. Hát így haragudjon rá az ember! Mark mindig eléri, hogy mindenkit az ujja köré csavarjon, és ehhez csak el kell pityeregnie magát. A dühömet mintha elfújták volna, de azért sem adom meg neki az örömét. Nem szólok semmit, csak visszahelyezkedem, és kifelé bámulok az ablakon.

-          Jaj, szívem… - vigasztalja anyu, apu meg hátrakapja a fejét, hogy mi folyik itt hátul.

Bár ne tette volna!

-          Ted! – üvölti anyám, mire apu visszakapja a fejét, de már túl késő.

Pár méterre előttünk egy őz fut át az úton, apu pedig rögtön elrántja a kormányt.

A kocsi letér az útról, mi mind sikítunk, megrémülünk. Az autó felborul, valami éleset érzek a fejembe fúródni, majd elnyel a sötétség.

 

Mostanra megtanultam kezelni ezeket az emlékeket, még ha hirtelen törnek is fel. Nem sikítok fel, nem sírok már órákig. Egyszerűen nincs már több könnyem. Kifogyott mind pár éve, mikor ez az egész történt.

Folyton arra gondoltam, hogy miért én. Mostanra inkább azt kérdezem: miért ők?

Miért ők haltak meg, mikor én voltam a hibás?

Annyival könnyebb lenne holtan! Nem fájna semmi! Nem kísértenének az emlékek, nem kínoznának örökké az álmok.

Az álmok, amiket azóta kezdtem el álmodni, miután elveszítettem a családomat.

Eleinte rólunk szóltak, arról a délelőttről.

Pár éve ez megváltozott. Hasonló családok hasonló haláleseteit kezdtem el látni és átélni álmomban, és kénytelen voltam minden reggel felkelni félholtan az ijedtségtől, a saját verejtékemben úszva.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tehettem semmit. Eleinte megoldottam a dolgot virrasztással, és ez ment is, úgy két napig. Féltem álomra hajtani a fejem, rettegtem a szemem előtt lepergő képektől, a tömérdek vértől, az üveges, merev, halott tekintetektől.

És nem szólhattam róla senkinek. Bolondnak hinnének.

No nem mintha annyian akadtak volna, akik meghallgatnak. Az egyetlen személy, aki még maradt nekem a családomból, az a nagymamám volt. De vele sem volt mindig felhőtlen a viszonyom. Átlagosan csak pár szót szóltunk egymáshoz reggelinél, meg amikor hazaértem a suliból. Ő megkérdezte, hogy aludtam, meg hogy telt a napom, én meg azt feleltem, hogy jól.

Ja meg ott volt az én egyetlen barátnőm, Kathy. Vele mindent megbeszélhettem, épp hogy csak azt az átlagon felüli képességemet nem, amivel megjósolom mások halálát.

 

Szóval így visszaemlékezve sokszor eltöprengek rajta, hogy mit ér az életem. Talán annyi a hasznom, hogy az iskolánkban van kin röhögniük.

Elvégre a magába forduló, bamba, feketeruhás lány elég okot adhat a pusmogásra meg a cikizésre.

Próbáltam sorolni az érveket, hogy miért is kéne nekem tovább élnem, de a gondolataim csöndesen maradtak. Még azzal az átlag dumával sem érvelhettem, hogy „valakinek szüksége van rám”. Mert nem volt. Mindenki meg volt nélkülem, még Kathy is, úgy ahogy. Nagyiról nem is beszélve. Vajon észrevenné, ha egyszer csak nem mennék le reggelizni?

 

Azon kaptam magam, hogy már nem is számolom a perceket. Mennyinél jártatok? Ötven, ötvenöt, vagy több?

Térdeimet ölelő kezeim remegtek, ami a lábaimat, és a rajtuk nyugvó fejemet is megmozgatta. Nem tudtam leállítani, így csak meredtem tovább a tükörképemre, és más dolog híján elkezdtem elemezgetni magamon a hibákat, és azt a kevés jó dolgot, ami esetleg akadt.

 

Először is, a bőröm túl fehér volt, jobban hasonlított valami vékony, könnyen átszakítható hártyára, és ez, a nagyon vékony és lágy alkatommal együtt törékennyé tette a testemet. Bárki észrevehette. Olyan voltam, mint egy porcelánbaba.

A szemeim égszínkéken világítottak, engem mindig a jégre emlékeztettek. Talán a tömérdek fájdalom miatt, ami elvette a fényüket. Az előtt a szemeim is mintha sokkal szebbek lettek volna…

A hajam sötét volt, gesztenyeszínű, enyhén vöröses, és szögegyenes, bármit is csináltam vele.

Az orrom vékony volt, jobban illett volna egy szoborra, mint az én arcom közepére.

A szám cseresznyepiros volt, pedig nem szoktam rúzsozni, és vékony. Az alsó és felső centire megfelelt egymásnak, így elég szimmetrikus volt. Akár szépnek is mondható, bár nekem sosem tetszett igazán, hogy ennyire vékony.

Az arcom hosszúkás volt, és sötétbarna, magasra ívelt szemöldököm mintha még hosszabbnak tüntette volna fel. Mindkét szemem alatt sötét karikák húzódtak, és egyszerűen nem akartak eltűnni onnét. A sok virrasztásnak, ím, meglett az eredménye. Az arcom mindkét oldalán pirospozsgás kis foltok éktelenkedtek, amik nagyon nem hozták szinkronba a világos szememet és a sötétgesztenye hajamat.

No és a hegem… az én el nem múló sebhelyem, ami csak akkor látszott, ha felkötöttem a hajam. Örök emlékeztetőm arra, hogy ez az egész szörnyűség az én hibám volt.

Az arcom… különleges volt. Más jelzőt nem találtam rá, és azt hiszem, ez a jellemzés még illett is rám. Különleges. Úgy, mint kitaszított, különc, kacsa a hattyúk között…

 

-          Yasmine, édesem – nyitott be nagymama az ajtón – bármennyiszer mondhattam neki, soha nem kopogott -. Mikor meglátott engem megint a földön kuporogva, a szemében sajnálatot véltem megvillanni. Hát persze, sajnált engem, a kis árvát, aki még mindig nem heverte ki a kisöccse és a szülei elvesztését. Nagyi nem sokat teketóriázott érzelmekkel, mindig is kemény nő volt, így most is kinyögte, mit akar. – Kész a vacsora – majd rám csukta az ajtót.

Egy ideig még néztem a hűlt helyét. Még azt sem tudtam biztosan, hogy tényleg itt járt-e, vagy csak nagy magányomban találok ki ilyeneket. De a halkuló léptek megerősítettek abban, hogy legalább az elmém még ép, ha másom már nem is igazán.

 

A kopogásról – vagyis annak hiányáról, hirtelen apu jutott eszembe.

 

Az ágyon feküdtünk, én és Jim, ő felettem, és éppen csókolóztunk. A zenét az egekig hangosítottam, így azt se hallhatták, mikor Jim az ablakomon keresztül bemászott a szobámba.

Annyira helyes volt, de ugyanakkor nagyon önfejű is.

Mondtam neki, hogy ne csinálja, lebukhatunk, inkább maradjon otthon, és majd holnap a suliban.... De nem hallgatott rám. Bemászott, és épp, mikor a pólóját ügyeskedte le magáról, benyitott apu.

Aznap este komoly beszélgetést folytattunk le a szüleimmel, a fiú-lány kapcsolatról. Az volt életem legkellemetlenebb estéje, azt hiszem.

 

Nagyot lélegeztem, hogy újra a jelenben érezhessem magam, és elindultam vacsorázni, hogy utána újult erővel vethessem be magam az emlékeim közé, amik örökre megmaradnak nekem.

 

-          Mi van vacsira? – erőltettem egy kis életet a hangomba, és leültem az asztalhoz a szokásos helyemre.

-          Fokhagymás csirke. Azt szereted, igaz? – kérdezte nagyi, miközben ő is letelepedett mellém.

-          Ühüm – válaszoltam.

Még szerencse, hogy Carol nagymama sem volt nagybeszédű teremtés, így csendben ehettünk. Nem is vágytam a beszédre. A beszéd nem tartozott a kedvenc dolgaim közé, sőt, mindig kiszolgáltatottnak éreztem magam tőle. Nem szerettem az emlékeimről beszélni, vagy az érzéseimről. Azok magánügyek voltak nekem, nem adtam ki őket senkinek. És jobb is volt nekem csendben, magamban.

 

Próbáltam elnyújtani az evést, minden egyes falatot jól megrágtam, minden falat után ittam, hogy minél később kelljen felmennem aludni. Még így két év után is féltem álomra hajtani a fejem.

Nagymama néhányszor felém tekintgetett, de amikor látta, hogy felemelem a fejemet, rögtön elkapta a pillantását rólam. Tudtam, hogy aggódik értem, de mégsem szólt egy szót sem.

-          Öhm, elmosogatok, jó? – pattantam fel a székemről, még mielőtt alkalma lett volna meggondolni magát.

-          Köszönöm kincsem, az jó lenne, elálmosodtam – kortyolt a vízéből.

-          Akkor menj csak, elpakolok – egymásra pakoltam a tányérokat és az evőeszközöket, majd kimasíroztam a mosogatóhoz.

 

Hallottam, ahogy a nagyi felbotorkál a lépcsőn, és magára csukja az ajtót.

Sóhajtottam és lerogytam az egyik székre.

 

Sokszor gondolkoztam, hogy milyen lenne egyedül lakni. A tizennyolcadik születésnapomig már csak négy hónap volt hátra, és én tényleg akartam egy saját lakást. Még a pénzem is megvolna rá. Csak hát itt volt a nagyi… Biztos voltam benne, hogy meglenne nélkülem, hiszen azelőtt is mindig egyedül élt. Nagyapa már tizenöt éve meghalt, és mi sem látogattuk túl gyakran.

De azért mégis. Elég öreg volt már, és egyedül hagyni ebben a nagy házban… nem is tudom, jó ötlet volna-e.

 

Ha elmennék innen, és kibérelnék egy kis lakást, egyedül lehetnék. Nem kéne mindig attól tartanom, hogy észre veszi-e az esti sírdogálásaimat, vagy esetleg rájön-e a titkomra.

Nem akartam diliházba kerülni és állandóan begyógyszerezve lenni. Nem akartam, hogy bárki is tudjon a képességemről. Én csak átlagos lány akartam lenni, mint azelőtt. Pasizni, bulikba járni… élni. Úgy igazán.

 

Kár álmodozni. Felnéztem a faliórára, negyed tizet mutatott.

Nekiláttam a mosogatásnak, és közben minden erőmmel a nagy semmire koncentráltam. Nem akartam gondolkodni, nem akartam látni, hallani vagy bármit is érzékelni. Be akartam esni egy sötét lyukba, és ott maradni az idők végezetéig.

 

**

 

Bekapcsoltam a számítógépemet, és a fejembe nyomtam az óriási, sztereo fejhallgatómat. A hangos rock csak úgy üvöltött a fejembe, úgy, hogy éreztem, menten szétszakad a dobhártyám. Ez jó volt, segített.

Felmentem a szokásos chat oldalra, ahová szoktam, és beírtam a felhasználónevemet: Nighty.

Azért választottam ezt a nicket, mert ez valamelyest tükrözte az életemet. Éjszaka éltem, igazából. Éjszaka láttam azokat a förtelmes halálképeket.

Azelőtt Álomlány voltam, de ez a név túlságosan vonzotta az oldalon található perverzeket, ezért változtattam.

A Nighty inkább kíváncsivá tette az embereket. Ugyan miért adna magának valaki az éjszakáról nevet?

Azzal, hogy ezért sokan rám írtak, elértem a célomat.

 

Nem tettem fel magamról képet, se semmilyen információt, aminek a segítségével netán rájönnének, ki vagyok.

És ezt azért nem tettem, meg, mert itt, névtelenül-arctalanul, kiadtam magamról mindent.

Elmondtam, hogy miről szoktam álmodni, és azt is, hogy mi történt a családommal. Ez könnyű volt, és jól esett.

Ha csak rám írt valaki: szia, én egyből rázúdítottam az egész életemet.

A legtöbben egyből kiléptek a beszélgetésből, de valaki szánt rá időt, és lebolondozott, vagy még durvább.

Nem érdekelt, elmondtam, és csak ez számított. Nos, igazából semmit nem értem el vele, de valahogy mégis segített rajtam.

 

Ezen a monoton, esős, unalmas napon kattintott rám Ő először.