Az álomlány - 4. rész

ÁLMOK




Sikerült kibírnom, bár aznap iszonyatosan sokat járt rajta a fejem. De mivel megfogadtam, hogy nem fog érdekelni, felhívtam Kathyt, hogy találkozzunk.
Ebéd utánra beszéltük meg, így amint megettem a részem, felsprinteltem az emeletre.
Fekete rövidgatyát húztam és sötétvörös pólót, majd elköszöntem nagyitól.

**
A délutánom különösen jól alakult. Kathyvel nem beszéltünk sokat, nem volt ránk jellemző, de azért elvoltunk, mint mindig. Sokat nevettünk, és megállapította, hogy határozottan sokat fejlődtem az utóbbi időben.
Nem magyarázkodtam, csak hagytam, hogy azt higgye, amit akar, és csendben, magamban megállapítottam, hogy milyen nagyszerűen alakítom a szerepet Carol nagyi és őelőtte.

Még a motorozásra is rá tudtam beszélni, így kitoltuk a gépet a garázsból, és felpattantunk rá. Én ültem elöl, barátnőm pedig mögöttem, szorosan ölelve a derekamat.
Mindig is félt a sebességtől, de én a fejembe vettem, hogy megszerettetem vele.

Mikor kiértünk a szokásos helyünkre, a régi parkba, leszálltam a hatalmas gépről, Kathyt még előreutasítottam.
Eleinte bizonytalanul markolta a váltókat, aztán pedig egyre többször véltem elismerő kis mosolyokat felfedezni a szája szegletében.
Mikor elindult, hosszú, szinte fenekéig érő fekete haját hátrafújta a szél, és így úgy nézett ki, mintha fátyol lenne rajt. Elég művészi látványt nyújtott a fényesfekete motromon.

- Hú, ez nem volt semmi! – fékezett le előttem vigyorgó arccal.
- Szóval tetszett? – mosolyogtam én is, és büszke voltam magamra.
- Mi az hogy! Nagyon klassz érzés. Lehet, hogy nekem is vennem kéne egy hasonló járgányt, nem gondolod? – paskolta meg a bőrülést, mikor lekászálódott róla.
- Az jó lenne… - elképzeltem, ahogy egymás mellett süvítünk, hosszú, sötét hajunkat hátrautasítja a szél, és csak úgy bámulnak ránk az emberek.
Tény és való, hogy elég furcsa látványt nyújtanánk. De mi mindig is ilyenek voltunk, nem igaz? Kár ezzel törődni.

A parkból kiérve elváltak útjaink, mivel pont ellentétes irányban laktunk egymástól. Láttam, ahogy irigykedve nézi, ahogy felszállok a motorra, és a fejembe nyomom az eddig nem használt bukósisakomat, utána pedig elindul gyalog haza. Én is beindítottam a járgányomat, és elsüvítettem sorban a házak mellett.

**
A nyáriszünetből már csak egykét nap volt hátra, de én már egy héttel ezelőtt feladtam a küzdelmet magam ellen, és folyamatosan ki-be kapcsolgattam a számítógépemet. Ő egyszer sem jött fel. Egyetlen egyszer sem, több mint három hete.
Az akaratommal együtt feladtam az álcámat is. Újra magamba roskadva ültem a szobámban és bámultam ki a fejemből.
A sulikezdésre már minden dolgot megvettem, mikor az egyik nap behajtottam a városba. Nagyi egy köteg pénzt nyomott a kezembe, mondván, hogy abból majd ruhákra is futja. Így a szükséges tanszerek mellett begyűjtöttem pár új cuccot is, természetesen a stílusomhoz illően mindenből sötétet. Főleg feketét és vöröset. Ezek voltak a kedvenc színeim.

A futásról, mint mindenről, megfeledkeztem. Már nem érdekelt, nem számított. Nem sokára úgy is itt vannak a testnevelésórák, amiket igaz, ki nem állhatok, de azért mozoghatok.
Mit számít, hogy szerettem futni és örültem, hogy kiszabadulok a házból? Semmit, már ez sem segített volna.

Talán jobb volt, amikor ’csak’ a szüleimmel meg az álmaimmal kellett törődnöm, csak ezek miatt szenvednem. Igen, határozottan jobban jártam volna, ha még csak a közelébe sem megyek annak az oldalnak.

Csakhogy mióta megismerkedtem Jareddel, az álmaim, mintha enyhültek volna. A tűzesetet kivéve, már nem voltak annyira durvák, véresek. Egyszer például nem is haltak meg az emberek, csak megsebesültek. Ez volt életem egyetlen álma, ami nem tragédiával végződött.
Ilyen aztán nem volt többet, az igaz, de továbbra is enyhültek a látomásaim.

Sokat töprengtem azon, hogy miért pont én kaptam ezt a képességet – vagy átkot -, és hogy miért éppen akkor kezdtem el ilyenekkel álmodni, amikor elvesztettem a családom. Az emilyen dolgok nem együtt születnek az emberrel? A tévében mindig így láttam.
És miért pont halállal álmodok? Ez valami gótikus, szerencsétlen véletlen, ami csak az én agyamban születhet meg?
Ja és mégis mi értelme megtörtént balesetekkel, gyilkosságokkal, öngyilkosságokkal álmodni? Nem akadályozhatom meg már őket, akkor meg miért vannak? Hogy engem kínozzanak?
Lehet, hogy Isten szerint is szenvednem kell a bűneimért? Lehet, hogy Ő is engem hibáztat, amit tudat alatt – és jóval felette – én is teszek?

Kegyetlen játék ez, ez rossz vicc. Vagy csak a kijáró élet egy gyilkosnak? – megborzongtam.

Az ágyamon feküdtem, kis gombócba húzva össze magamat a takaróm biztonságos sötétjébe.
Már órák óta voltam így, nagyi pedig még egyszer sem nyitott be kopogás nélkül. Pedig hiányzott, hogy valaki itt legyen velem.

Lehet, hogy el kellene neki mondanom. Csak kinyögni. Túl esni rajta, lesz, ami lesz.

Nem, nem. Ezt az ötletet rögtön elvetettem. Nem értené meg. Bolondnak hinne, azt hinné, hogy még mindig nem hevertem ki anyáék halálát, és ettől álmodnék rosszakat.
Nem értene meg. Ezt biztosan tudtam.
Kathyvel meg más miatt nem oszthattam meg a dolgot. Ő, ha nem hinné el nekem, elmondaná az egész sulinak. Bíztam benne, de nem kockáztathattam. Nem akartam, hogy az iskola velem legyen tele, meg a beteges agyszüleményeim hírével. Éppen elég nehéz nekem így is nap mint nap túlélni a sulit.

Kinyúltam a takaró alól, de a fejemet nem dugtam ki a sötétségből. Vakon keresgélni kezdtem az éjjeliszekrényemen, és sikerült is feldöntenem az olvasólámpámat, ami a puha szőnyegre esve szerencsére túlélte a kezem munkáját. Ezt követően már semmi nem állta utamat, hogy elemeljem az ásványvizes palackomat.
Behúztam a takaró alá, és azon ügyeskedtem, hogy a tartalma ne a lepedőn landoljon, hanem a számban.
Nagy nehezen sikerült.

**
A másnap gyorsan elmúlt, nem beszéltem senkivel egy árva szót sem, nem próbáltam olyannak mutatni magam, amilyen nem vagyok, egyszerűen csak bámultam magam elé, vagy a plafonra. Ehhez legalább nem kellett gondolkoznom…
Aznap éjjel saját magamat láttam, egy sziklaszirtnél állni. Hosszú, fekete ünnepi ruha volt rajtam, és bár egyedül voltam a helyen, mégis beszéltem valakihez.
Hangokat nem hallottam, viszont abból ítélve, milyen gyorsan mozgott a szám, és milyen képet vágtam, arra következtettem, hogy kiabáltam. Mérges voltam és könnyek peregtek az arcomon. Egyre közelebb lépkedtem a szakadékhoz, a lábujjaim már-már a semmit tapintották, mikor hirtelen felkaptam a fejem, és villámgyorsan hátrafordultam.
Ekkor ébredtem fel.
Nem ziháltam, hisz nem volt miért. Bár nem tudtam, mi lesz a vége az egésznek, nem haltam meg.
Eddig az álmaimban, azt az egyet kivéve, mindig meghalt valaki. Így vagy úgy, de megtörtént. Holtbiztosan. De velem nem történt semmi, így méltán gondolhattam, hogy ez nem rémálom volt. Nem egy a sok közül, a szokásos képekből, hanem csak egy szimpla, átlagos álom. Amilyet bárki láthat.

Reggel futni mentem, de nem élveztem.
Mikor kifutottam magamat, az izmaim nem kellemesen bizseregtek, hanem lüktettek a fáradtságtól. Egyáltalán nem volt jó vagy hasznos. Nem segített. Semmit.

**
Nagyon nem szerettem a szentbeszédeket.
A felnőttek olyakor túlságosan is elragadtatják magukat, túlnő rajtuk a védelmező ösztön, és bármit megtesznek, amiről úgy gondolják, segít.
De itt nem erről van szó. Nekem nem kell segítség, felnőtt vagyok. Nagyi nem is hinné, mennyire.
Felnőtthöz illő az, amit nap, mint nap elviselek, mert ilyet gyereknek nem szabadna átélnie. Felnőtt vagyok. Így vagy úgy, de tudom ezt. És nagyon utálom.
Talán azt a legjobban, hogy ezt csak én tudhatom. Nagyi gondol, amit gondol, és jelenleg azt gondolja, hogy segítségre van szükségem. A fejébe vette, hogy beszélnie kell velem, ápolni a lelkemet, kimenteni ebből a képtelen helyzetből. A gyászból, ahogyan ő gondolná.
- Yasmine… beszélhetnénk? – és íme, itt a nagy kérdés, amivel minden borzadály kezdődik. De mit is mondhatnék erre? Hát beszélhetünk, persze. Egyébként is, van más választásom?
- Persze, nagyi. Miről szeretnél beszélgetni? – szegeztem neki, mintha nem tudnám amúgy is.
- Rólad, szívem, meg erről az egész dologról.
- Dologról?
- Az életedről. Már amennyire ezt életnek lehet nevezni – közelebb húzta a székét, és nagyon bizalmasan az asztalra könyökölt, hogy közelebb tudhasson magához. Mindvégig a szemembe bámult, amitől kicsit sem éreztem magam jobban.
- Mire akarsz kilyukadni? – köszörültem meg a torkom, és lesütöttem a tekintetemet. A gyűrűmet kezdtem el babrálni, persze tudtam, hogy ez mennyire átlátszó.
- Szeretnék veled most az egyszer komolyan beszélni, rendben? – nézett rám válaszra várva. Felnéztem a kezemről, és lemondóan fújtam ki a levegőt.
- Rendben.
- Akkor elmondom az én álláspontomat, Yasmine. Nézd, angyalom, látom, ahogy nap mint nap könnyes a szemed, és hogy csak gubbasztasz egyedül a szobádban a múlton rágódva. Talán azt hiszed, hogy elrejtheted előlem az igazságot, de átlátok rajtad. Tudom hogy érzel, tudom mennyire fáj, kincsem. Nekem is, elhiheted. Rossz látnom téged egyedül, szenvedve. És ez így nem jó! Tenni kell valamit, és ha te erre nem vagy hajlandó a saját érdekedben, nos, akkor nekem kell lépnem – bólintott, én pedig éreztem, ahogy az asztal alá rejtett kezem elkezd remegni. Ökölbe szorítottam. Lépni? De hát mit ért ez alatt? Ugye nem akar elküldeni valami diliházba?
- Mi? – a hangom túl remegősre sikeredett, nem leplezte az érzéseimet. És ő is tudta, mennyire megrémített a kijelentésével.
- Pszichológus. Ez kell neked. Igen, egy ember, akivel kötöttségek nélkül beszélhetsz az érzéseidről. Hihetetlen, hogy ez nem jutott előbb az eszembe – ingatta a fejét, mintha korholta volna ezért magát. „Hülye, hülye Carol”.
- Hé…hé, várjunk csak egy percet! – emeltem fel a hangom. – Nekem nincs szükségem erre. Tökéletesen érzem magam, oké? Jól vagyok. Jól vagyok! – rúgtam ki magam alól a széket, és felálltam.
- Yas… - kezdte nagyi, de beléfojtottam a szót.
- Ne! Inkább ne mondj semmit. Egyedül vagyok, mi? Ücsörgök a szobámban és olykor ejtek pár könnyet a halott családomért? Ejnye, ez aztán a bűn! Én nem is tudom, hogy bírtad eddig elviselni! Nagyon nehéz lehetett neked, igazán. De tudod, ha tényleg így van, könnyíthetünk a helyzeteden. Elköltözök. Na, mit szólsz? – vontam fel a szemöldököm, és amikor láttam, milyen értetlenül mered rám, folytattam. – Éppen most léptem a saját érdekemben, és ezt neked köszönhetem. Na jó éjt, nagyi! – és még mielőtt bármit is szólhatott volna, feltrappoltam a lépcsőn, és hangosan belöktem a szobaajtót, még a kulcsot is ráfordítottam. Iszonyúan éreztem magam. Ha eddig nem lettem volna teljesen magamra utalva, most aztán tényleg egyedül maradtam.
Bezárkóztam a gardróbomba, bezártam magam a piciny kis helyiségbe. Lerogytam, és a számba gyűrve egy porízű kardigánt, sikoltottam, ahogy csak a torkomon kifért. Vártam a javulást, de nem jött.
Így telt el még egy nap az amúgy is csodálatos vakációmból.